Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-11-03 / 44. szám

melyiknek hiányában, senkinek sem tanácsos az itészet különben is háládatlan mezejére kilépni, mert könnyen úgy járhat, mint Cs. P. lelkész úr, ki másokat akart nevetség tárgyává. tenni, s önmaga lön nevetségessé. Az olyan kritikus meg már kárhoztatásra is méltó, kinek tollát az egoismus vezeti, és aki érveit, miket állítása igazságának bebizonyítására használ, vagy az útszélről kapkodja föl, vagy pedig— álaFiehte — saját ujjaiból szopja. Az efféle érvek pedig csak úgy taszigálják egy­mást Cs. P. úr bírálatában. Már mindjárt azon első érve is, melylyel a memorandum roszaságát iparkodik bebizo­nyítani, az útszélről van fölszedve. — Azt mondja ugyanis, hogy emlékiratunk már csak azért se méltó reá, hogy a zsinat kellő figyelmére méltassa, mivel annak szülő anyja „a lelkészek elleni irigység (ide megy ki az értelme a három bekezdésen keresztül vitt ékes hasonlatnak) mely irigységnek fogantatása meg arra az időre teendő, melyben a b.-somogyi lelkészek és tanitók közt bizonyos gyámegyleti dolgok (talán ügyek) miatt egy erős conflictus volt." Szedje elő csak, kérem, Cs. P. úr a „Prot. Egyh. és Isk. Lap* azon számait, melyek­ben ez a somogyi gyámegyleti polémia olvasható, s szí­veskedjék jól megjegyezni az azokban elvharcot és té­nyek fölötti vitát folytatott tanitók neveit, aztán meg­legyen kegyes élesen látó szemeit a memorandumot ké­szített bizottság névsorára vetni, s a mindkét helyen ol­vasható név igénytelen tulajdonosának cikkeit méltóztas­sék egymásután akár százszor, de minden elfogultság nélkül átolvasni, s ha Cs. P. úr eme cikkekben a lel­készek iránti irigységnek csak legkisebb nyomát is ké­pes lesz felfödözni, akkor én fogom elismerni magamról, hogy — korlátolt eszű ember vagyok. S mintha Cs. P. úr maga is sejtette volna, hogy az ilyen „én mondom ezt"-féle állitások miatt aligha fogná a zsinat a tanitók méltányos, jogos és igazságos kérvényét a zöld asztal alá dobni: azonnal egy másik, az előbbinél valamivel nyomatékosabbnak látszó érve­léssel törekszik a kérvény jogosultságát igazolatlannak föltüntetni, — párhuzamot von lelkész és tanitó között. — Legyen szabad e párhuzamnak a t. lelkészi kart illető vonalán, az „egy vértesaljai lelkész"-nek adott válaszunkban már egyszer hangsúlyozott ok miatt min­den megjegyzés nélkül átsiklanunk, — a tanítókra vo­natkozó vonalt azonban — bármily egyenesnek látszik is az így megírva — a Cs. P. úr észjárása által leraj­zolt alakban meghagyni józan észszel sem nem lehet, sem nem szabad. — „A tanitó — recapitulálja Cs. P. úr — kevés költséggel, kevés (?) tanulással korán célt ér; hivatala nehézségeit (hiszen Cs. P. szerint semmi nehézsége sincsen) szerfölött könnyíti az, hogy minden évben teljes öt havi munkamentességet nyer (ugyancsak szerinte néhol hatot), megélhetése legtöbb felekezeti ta­nítónak biztosítva van; halálával a család jelentékeny (?) államsegélyben részesül", — ergo: „nemcsak hogy okát nem találja a memorandumban nyögdécselő panasznak és siránkozásnak, sőt szerencsésnek kell neki mondani azt az ifjú embert, ki egy tanítói állomáshoz jut." — En pedig uram, még ennél is többet mondok. Kimon­dom, hogy ha ez a tanítói osztály — ahogy ön a pár­huzam reá vonatkozó vonalában állítja — csakugyan a ! kasza-kapakerülők rendjéből kerül ki, pályájára leg­kisebb hivatás nélkül lép, — tudatlan, ostoba, s mégis hamar célhoz jut; nem jogot, hanem seprűt neki! Ki kell űzni minden egyes tagját, nem csak abból a sze­rencsétlen egyházból, melynek zsírján élősködik, hanem ki kell hajtani az egész hazából; jók lesznek ágyútölte­; léknek ; mert a társadalom jövőjét ilyen nyomorék had kezében hagyni, valóságos égbekiáltó vétek volna! A világi és egyházi kormányférfiak még, akik t. i. az egy­házi és világi társadalom jóllétére való tekintetből nem csak a néptanítók munkakörét határozták meg, hanem az ezen munkakör által igénybe vett képesség és kép­zettség megszerezhetése céljából és nagy költséggel a szükséges tanintézeteket is fölállították, ismerjék el ma­gukról, hogy fiaskót csináltak, s hogy tévedésüket hely­rehozzák, a Cs. P. úrhoz hasonló népnevelésügybarátok­ból azonnal nevezzenek ki egy bizottságot, mely hibáju­kat jóvá tegye, semmit sem kételkedhetvén a felől, hogy míg ez a szemenszedett bizottság a maga nemzetboldo­gitó művével elkészül, s a kiseprűzött tudallan és nap­lopó tanítók helyét érdemesebbek foglalandják el: Cs. P. úr et comp. a »felségesnek" gúnyolt nép gyermekei­nek tanítását is elvállalandják, s tanítani fogják a leg­nagyobb szakértelemmel, — mely önfeláldozáshoz már csak azért is biztos reményünk lehet, mivel Cs. P. úr nem a tanítás, hanem az ellen tiltakozik csupán, hogy az a kis felséges »iskolás had a szobájában ne szeme­teljen." Lássa, édes lelkész úr, minő gondolatokra adhat alkalmat a legsikerültebbnek hitt párhuzam is, ha abban a szürke mellé csak azért állítunk feketét, hogy aman­nak a szine emezé mellett annál kirívóbb legyen. Sok­kal szebb lett volna Cs. P. úrtól, s az igazsághoz is kö­zelebb járhatott volna, ha a két osztály közt vont pár­huzam kiszínezésénél egyforma festéket, s ugyanazon ecsetet használ, és aztán az önzetlen lélek által tolla alá diktáltakat ilyen formán recapitulálja. — Mind a lel­készi, mind a tanítói hivatal viseléséhez egyformán meg­kívántatik nemcsak a képesség, hanem az ernyedetlen buzgóság is; e mellett mind a két hivatalnak megvan a maga terhe és küzdelme, azon, az egyik fél irigysé­gét sem felkölthető különbséggel, hogy a tanitó már' életkora virágjában, a lelkész meg valamivel későbben fog a küzdelemhez és a teheremeléshez; egyiknek a hom­lokára sincsen azonban reá írva, hogy a magáé alatt melyik fog leroskadni elébb, csak annyi bizonyos, hogy a jutalom éltük véghatáránál megint egyforma leend, — nyugodt öntudat a hivatalukat hűségesen betöltöttek, — és lelkiismeret-mardosás a hűtlen szolgák részére a papi és tanítói lakban egyformán.

Next

/
Thumbnails
Contents