Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-11-03 / 44. szám

Ugy látszik nekem, hogy a Kozma József ur cikkében nyilatkozó puritanismus ma, ahelyett hogy épitene, inkább rombol. A XYI-ik században, midőn az egyház vélt mágikus hatalmának kezelőiben vetett bizalomnál fogva, a vallás-erkölcsi élet irányadója kizárólag a papi tekintély volt, mely mellett a vallás egy kaszt által kizsákmányolt monopoliummá vált: a reformátoroknak, hogy a félrevezetett emberiséget üdve igaz forrásához vissza-vezessék, meg kellett törniök a fényes külsőség varázsát, s el kellett az egyházból távolitaniok mindazt, mi a benső ember megújulásától a figyelmet elfordithatná s a lelket másnak vetné alá, mint az egy Istennek. Midőn ennek folytán a külső cselekedetekkel a benső hitéletet állitván szembe, tábori jelül Pál e szavát tűzték ki: a hit üdvözit cselekedetek nélkül; jól tudták a vallásért buzgón hevülő férfiak, hogy ők nem hitetlenség ellen harcolnak, hanem inkább túlhivőség ellen, tárgyát tévesztette, külsőségekhez tapadó vakhit ellen. Tudták, hogy lelki üdvökért aggódó emberekkel van dolguk, kik annak fejében, hogy az nekik biztosíttatik, akármily áldozatra is készek, s a felállított elv akármily végletekig menő consequentiáitól sem riadnak vissza. Mindamellett, az elővégzet hajmeresztő elméletének gyakorlati következményeit, a tannak megfelelő sötét világnézetet s az ehhez alkalmazott életrendet, melynek a puritanismus szó igenis szelid kifejezése, csakis oly vasakarat fogadtathatta el az emberekkel, mint amilyen a Kálviné volt. De elvégre csakugyan elfogadtatta, és ahol az megtörtént, nemcsak tiltakozás volt a világra parancsolt külső tekintély és zsarnokság ellen, hanem a belső embert is hatalmasan megfékezte, és szülője lett oly erkölcsi szigornak, mely a társadalmi életre a legjótékonyabban hatott. A haladó történelem azonban e nagyszerű mozgalom felett is napirendre tért; sajátjává tette a reformáció alapigazságát, felszabadította az emberi elmét a vakhit, a kültekintély uralma alól; de nem engedte, hogy a logikai okoskodás a lelki élet minden egyéb nyilatkozatait elfojtsa, hogy a száraz értelem idétlen ridegség által a szívet minden emberi érzésből kivetkőztesse. A történelem ez uj fordulata folytán az egyéni szabadságra törekvés, mely a politikában az emberek jogegyenlőségét s a népuralmat szülte, társadalmi ' | téren korlátot nem ismerő oly individualismust kezd • általánossá tenni, mely hovatovább mind pusztitóbb alakot ölt, és végveszedelemmel fenyegeti a társadalmat; de e veszedelem nem abban áll, hogy az emberek, mint hajdan, tán felettébb sokat hisznek, hogy egyházi külső tekintélyre tán kelletinél többet épitenek; hanem mind ennek épen ellenkezőjében, teljes hitetlenségben, semmi tekintély el nem ismerésében, ós ami mindennél veszedelmesebb az, hogy ama kérdések iránti határozott közöny s lelki fásultság a lehető javulásnak útját is elzárja. Ily körülmények között a reformáció korában hatályosnak bizonyult puritanismus, nemhogy elháríthatná mai nap az enyészettel fenyegető veszedelmeket, sőt inkább azokat eltaszitó ridegsége által növelné. Oly időben mint korunk, midőn a subjectivitás szelleme a legalsóbb rétegekig elhatott, midőn már nemcsak az ország politikai ügyeit, hanem "a vallás legvitálisabb kérdéseit is malom alatt intézik, midőn atheismust prédikáló csizmadia politikusok egyházi dolgokban is szóvivők, kapva kellene kapni az alkalmon, hogy kitüntethessük az egyházi intézmények kiváló fontosságát, s hogy legszentebb szellemi érdekeink megóvása tekintetéből a társadalomnak szüksége van oly vezetőkre, kik magokat kizárólag a lelkiek ápolása nemes hivatásának szentelik. Ily alkalom, nézetem szerint a püspöki vizitáció, hol tüntetőleg megmutattatik a sokaságnak, hogy a vallás a társadalom oly szellemi tényezője, mely előtt a hatalom is meghajol, s az intelligentia is kötelességének ismeri az erkölcsi javak választott sáfárainak tiszteleti adóját megvinni. Nagyon érdekes dolog figyelembe venni, hogy miként gondoskodott maga a nagy reformátor ama nagy érdekekről az által, hogy amit a pap személyétől megtagadott, azt annál nagyobb mértékben a hivatalra ruházta, hogy ennek tekintélye ellensúlyozhassa azt, amit a megindított individualismus éretlensége ronthatna. „Tudjuk — így szól Kálvin (Instit. IV. 9)—, hogy Isten, ki övéit egy szempillantás alatt tökéletessé tehetné, nem akarja, hogy máskép érjék el a teljes kort, mint az ő nevelése által. Akaratának kifejezését látjuk abban, hogy a mennyei tudomány hirdetését emberekre bizta; de jól megjegyezzük : ami tekintélyt és méltóságot a szentlélek a bibliában a papokra ruház, mindazt sajátlag nem magoknak az embereknek adja, hanem azon egyházi hivatalnak, mely rájok bízatott/