Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-09-29 / 39. szám

melynek feladata mivelni a csudaszópségü paradicsom-kertet, elsőben is boldog elfogulatlanság közt játszva, mint a gyermek az ő karácsonyi bábjai közt. Utóbbi sorsát, az ember saját bűne által készíti elő. Jóllehet a jó és gonosz tudása következtében, tehát az erkölcsi különbségtétel képességénél fogva Istenhez hasonlóvá lesz, mégis az, ami őt megnemesíti, ami őt az elfogulatlan gyermek állapotából kiemeli, az lesz az ő szerencsétlensége. A kellemes kertnek játszva történt megmunkálása fárasztó munkává változik, melyben küzd az ember a természet nehézségein kivül a bűnnel, míg ól, hogy azután földdé legyen, amelyből vétetett. Mily örvendetes kezdet és mily rettenetes végezet. Váljon nem-e minden egyes emberi életnek története ez, kezdetén a paradicsommal, lefolyásában az ő nehézségeivel. Nem tarthatom magainat vissza, hogy futó tekintetet ue vessek arra, amit a dogmatikai nézlet ez utóbbi mondából alkotott. Szó van ebben szellemi képesség elvesztéséről, kezdetben létező igazság ós örök élet elenyészésóről. A bűneset által —- azt mondja j — képtelenné lett az ember a szellemi dolgokra ós a halál bekövetkezett! Mily kevéssé vau alapja e dogmatikai nózletnek a későbbi mondán belül. Hiszen halhatatlanságot csak az életfájának élvezete biztosított volna az embernek, így tehát kezdetben mulandósárgra lett teremtve. Az ismeret, melyre az ember ; fölemelkedett, a nem tudást, tehát a gyermeki elfő- j gulatlanságot föltételezi. Ezt mindenesetre elveszítette, de ehelyett szert tett egy magasabb erkölcsi fokra ; az ember, így tehát a monda határozott haladást jelez az emberi életben, még pedig ótestamentomi nézlet szellemében. Ezen ismeretnek nélkülözése, kis gyermekek sajátsága (5 Mozs. 1, 5 Ezs. 7 16) ós gyermekké lett öregeké (2 Sám. 19, 36): birtoklása ellenben az angyalok előnye (2. Sám. 14, 17) és Istené (1. Mozs. 3, 22) ós kívánatos kellók azokra nézve, kik a király birói hatalmát gyakorolják (1. Kir. 3, 9). Schiller a bűnesetet az emberiség óriási lépésének nevezi, nem kisebb mórtékben gondolkodik igy a bibliai monda elbeszélője, midőn Jehovát így beszélteti: „Ádám hasonlóvá lett hozzánk, ismeri a jót ós a rosszat." Honnan vette mindkét előadó az anyagot? Készen találták, avagy képzelő erejüknek szüleménye, vagy pedig Isten lelke inspirálta ? Az utóbb jelzett véleményre tovább nem reflectálunk, mert ez a vélemény bár itt-ott felmerül is, meg van haladva. A másik kettőnek kérdése azáltal dől el, ha szemügyre vesszük azt az időt, amelyben a bibliai mondák Írattak. Az első monda az Elohimfóle okmány irataihoz tartozik, azért nevezik így, mert Isten nevét Elohimnak vette. Gyanítják, hogy Sámuel a szerző. De ez a föltevés szinte oly kevéssé van bebizonyítva, mint Mózes szerzősége, és uein hiányoznak rá a nyomok, hogy keletkezési ideje Dávid, avagy Salamon uralkodási idejére esik, tehát 1000 évvel időszámításunk előtt. Míg ellenben a második elbeszélő, ki annálfogva, hogy Isten nevét Jehova-val jelzi, Jehovistának mondatik, abban az időben élhetett, mikor már Izrael két országra szakadt, így egy időben élhetett Ézsaiás prófétával 750 K. e. igy a bibliai mondák följegyzése oly időre esik, mikor a görögöknek már volt Homer ós Hesiodjuk, az indusoknak Vedájok, (14 század K. e.) a perzsáknak Zendavestájok. Egyptusnak fényperiodusa, melynek monumentális emlékei a pyramisok, obeliskek ós katakombákban a mi korunkra is átszálltak, már jobbadán letűnt, letűnt maga az egykor hatalmas ó-assyr birodalom is, ós a nem kevésbbó hatalmas uj-assyr birodalom szintén vógenyószetéhez közel járt. Régi népek romjain ujak emelkedtek. Ilyenek a medusok, a perzsák, babyloniaiak; európai földön pedig fénylett az a görög nóp, mely míveltsóg és egység után törekedett; a Tiberus partján szintén le volt rakva Róma világvárosnak alapköve. Ez volt az a kor, a melyben mindkét mondája a „genesis'-nek följegyeztetett, így olyan kor, amely, míg egyrészt egy letűnt világgal határos, addig másrészt egy ujabban alakuló világ forrongásába esik. Itt csak arra akarok emlékeztetni, hogy az előitéletnek éle elvétessék, mintha bizony mi a g e n e s i s első fejezeteivel a valódi genesis is, azaz a minden kultura legelső kezdetére volnánk utalva. Ellenkezőleg ezen régi okmány oly korba esik, amelyben ugyan egy gazdag ós nagyszerű múltból át a monda teljes érthetően hangzott, de mégis eléggé hajlandónak és ügyesnek hitte magát a kor, hogy a történetírás irónjával is megörökítse. Ezen mondafolyam, a legrégibb korból jőve át, azon gazdag forrás, melyből minden nópek merítettek, az előadók, költők, bölcsészek és prófétáknak tulajdonkép ez az első ós legeredetibb, legvalódibb inspiratiója, melyben részesülnek. De szinte úgy, mint a napsugár, másként, meg másként fest, amint más és újra más a médium, a melyen keresztül tör, az ős monda is másként alakul más ós más nóp kezén, nemzeti ós népiessé lesz. Az ős monda markírozott vonásaihoz tapadnak*a népies sajátságok és így egészen individuális képpé lesz, melyben minden egyes nép legszívesebben magát szemléli. Az ősmondának ezen individuális metszetű ós nemzeti színezetű alakulása legszemmelláthatóbban észrevehető a bibliai mondán. Nem puszta rágalom, midőn azt mondja valaki, hogy a zsidó kerüli a munkát, nevezetesen a mezei munkát, a földmivelést. Annak, hogy iszonyodik tőle, van nemzeti támpontja. A régi izraeliták foglalkoztak ugyan földmivelóssel, de soha sem valami kedvvel és mihelyt alkalom adódott más keresési ághoz nyul-77*