Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-08-25 / 34. szám

nyilvánuló áldása. Föltéve, hogy a megrótt hibák a pápai főiskola convictusában tényleg ugy léteznek, amint leírattak: a felszólalás kétségkívül azt eredményezi vala, hogy azok megszüntetését sietteti; most pedig hogy hivatalosan azok nem létezéséről értesíttettünk, az ügy ismét csak nyert, amennyiben a rosszul értesült közönség nézete most hivatalosan van helyreigazítva. Csak türelem, uraim, türelem ! Az, hogy eljárásunk nem a kellő szempontból tekintve, nem találtatik olyannak, a minőnek jóakaratunk tudatában azt tartani jogosítva vagyunk, még sehogysem jogosít arra, hogy a más nózetüeket mindjárt mala fidessel vádoljuk. BALLAGI MÓR. Egy kérdés a „Protest. egyh. és isk. lap" szerkesztőjéhez és olvasóközönségéhez. „Itt állok én, nem cselekedhetem másképen, Isten légy segítségül nekem!* Ezen szavakat mondotta köztudomás szerint, a nagy reformátor a hatalmasok gyülekezetében, erősen hangsúlyozva ez által, hogy neui más emberek véleménye, hanem ön lelkiismerete előtte azon bíró, mely elitéli vagy felmenti, kárhoztatja vagy megnyugtatja, innét csak a legfőbb, a mennyei biróhoz fellebbezhetni. Ma már nem így teszünk. Más időket élünk, más elvek uralkodnak, s talán jó is tesszük, hogy úszunk az árral ; ha ellene fordulnánk még bajunk történhetnék, még örvénybe sodortatnánk, ott pedig küzdeni is kellene, amihez sem kedvünk, sem erőnk nincs; mert bizony jobb vagy legalább kényelmesebb állapot a nyugalom, mint a küzdés, jobb, ha szépen megsimogatják az embert vak engedelmességeért, mint ha megütlegelik azért, hogy gondolkozni is mert. De ha már a magunk véleményét, meggyőződését feláldozzuk is a kötelességérzetnek s teljesítjük azt, mi ellen lelkiismeretünk felszólal, ezt hisszük, egy magyar prot. lelkésznek még most is meg van engedve, hogy lelkiismerete megnyugtatása végett, egy vagy más dologban kérdést intézzen a prot. lelkészikarhoz s általában a prot. közönséghez s közvéleményhez. Ily célból vagyok bátor e lapok szerkesztőjéhez s olvasóközönségéhez egész tisztelettel következő kérdéseket intézni. 1-ször. Helyeslik-e a magyar képviselőház f. évi máj. elején Irányi Dániel képviselő úr által kimondott azon elvet, „hogy az egyházi szószék nem azon hely, hol a statáriumot kellene kihirdetni" vagy úgy vélik, hogy azon cselekmény épen nem von le semmit a szószék méltóságából, avagy helyén van e, ha ezt a lelkész a templom ajtajából teljesiti, hol a községi biró s jegyző oly sok mindenféle tárgyakat szokott kiadogatni ? 2-szor. Oly kis dolognak tartják-e ezt, hogy azért — még ha valakinek lelkiismerete ellene mond is, — nem volna érdemes szót vesztegetni ? 3-szor. Nem tartják-e a prot. autonomiába ütközőnek, könnyen veszedelmessé válható praecedens esetnek, ha az egyházi hatóság mellőzésével ily esetekben egyenesen a polgárihatóság rendelkezik a lelkészekkel ? Midőn ezen kérdésekre e sorok irója e lapok szerkesztője s olvasó közönségétől felvilágosítást kér, még csak annyit lát szükségesnek elmondani a dolog megvilágosítására, hogy Zemplénmegyében elébb a gyújtogatok, később a rablók és rablógyilkosok ellen engedélyezett rögtönitélő biráskodási hatalmat, — statáriumot — kellett elébb pusztán szolgabirói rendelet, csak később az egyházi hatóság utján jött felsőhb meghagyás folytán kihirdetnünk a szószékből vagy a templom ajtajából, s ennek meg és miként történtéről a szolgabirói hivatalt , 8 nap alatt értesítenünk. Én részemről azt értem, hogy anno 1819. a boldogult helytartó tanács megrendelte, „hogy a lelkipásztorok a titkos vétkeknek megbüntetéséről és a tolvajságok útálatosságáról egész hathatóssággal prédikáljanak s ekként a virtus ösvényéről elhajlottakat, a virtus útjára vissza vezérelni igyekezzenek", akkor a cél szent volt, s az eszközök is ilyen szentségesek voltak, mert ugyanazon rendeletben a szolgabiróknak szigorúan meghagyatott, „hogy az illető személyeket, a pásztorokat, gyanúsembereket sat. sat. kényszerítő eszközökkel s ütlegekkel is hajtsák a prédikátio hallgatására, s az efféle prédikátiók hallgatásáról az illető lelkipásztorok adtestatumát tőlök követeljék." Ezt mondom értem, de hogy most 1878-ban, most midőn az 1848-iki törvény azon rendelkezését, hogy a legszebb polgári jog a képviselőválasztás határnapja az egyházi szószékből hirdettessék ki az ujabb választási törvények, — azon oknál fogva, — mellőzik, mert mint polgári cselekmény nem egyházi szószékbe való. hogy most, mondom, a statáriumot az egyházi szószékből köteleztetünk kihirdetni, s megtörténik, hogy 1-ör kegyes adakozásra, 2-or a szeretet vendégségéhez, Jézus végvacsorájához hivjuk meg a híveket, s ugyanakkor o-or a statáriumot hirdetjük ki, hogy tudomásul vegyék a szegény legények, akik, hisszük, nincsenek hallgatóink között, ezt már bizony én gyenge elmémmel épenséggel nem értem. Egy ref. lelkész. A fennebbi cikk kíséretében beküldetett hozzánk a „Miskolc" ez évi 47. száma, melyből a fölvetett kérdésre vonatkozólag a következőket vesszük át : Egy adat a kormány és hivatalos közegei tiílkapásaihoz. Folyó év marc. 15-ikéről keltezve a szerencsi járás szolgabirája a járás lelkészeihez egy körlevelet bocsátott ki, azon meghagyással, hogy az engedélyezett rögtönbiráskodási jogot szószékből, vagy a templom ajtajából szabály-68*