Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-06-23 / 25. szám

mény nem kevésbé tanúskodik a néhány év óta fennálló egyesület életrevalóságáról, mint arról, hogy az értekezleti tagok élénken érdeklődnek, ugy a lelkészi hivatalt közelebbről éiüntő napi kérdések, valamint az egyházi életünk mezején mutatkozó kórtüneményeknek mikénti megorvoslása iránt. — Az értekezlet házi ügyeinek elintézése, — nevezetesen a tagsági díjak beszedése és a „Budapesti Szemlére" s az Akadémia könyvkiadó vállalatának történelmi és bölcsészeti kiadványaira a folytatólagos előfizetés elhatározása után, két fontosabb indítvány s a vidékünkön rohamosan terjedő vadházasságok miként lehető megakadályozása felett folyt a véleménycsere. Az indítványok egyike az u. n. conventionalis földek haszonélvezetét, másika az egyháztagok által kötelezett járandóságokat kívánta a conventionális földekre, illetőleg az egyháztagok birtokaira való bekeblezés által biztosíttatni. — De az értekezlet a conv. földek haszonélvezeti jogát a díjlevelek által eléggé biztosítottnak látván, az egyházi hivatalnokok fizetéseinek az egyháztagok birtokaira való bekeblezését pedig, a változás alá eső párszám miatt, lehetetlennek találván, — mind a két indítványt mellőzte, az elsőt, mint feleslegest, a másodikat mint kivihetetlent. — Annál elodázhatlanabb intézkedést látott szükségesnek az értekezlet a vadházasságok ügyében. — Százados szokás volt ugyanis földműveseinknél, hogy a 20-ik évet elért fiúkat megházasítsák, mely korban iij'aink különben is, az orvosi philosophia minden ellenmondása dacára, a házaséletre teljesen éretteknek mutatkoznak. S most, midőn a honvédelemről alkotott törvénycikk által a százados szokás gyakorlásában gátoltatnak, ebben nem tudnak mást látni mint erőszakot a természet jogos követelményei ellen, vagy pedig — a házassági engedélyek megnyerése körüli visszaéléseket — pénzzsarolást. E házasságkorlátozásnak, a népnek erről alkotott fogalmával meg nem egyező, szomorú eredményei már a jelenben is mutatkoznak : a házas élettől visszatartott ifjúság erkölcstelenedésében és a vadházasságokban. — Ez utóbbiak megakadályozására az imént mondott népvélemény miatt bármely morális eszköz elégtelen ; de hiábavaló az erőszak alkalmazása is. Volt eset arra, hogy egyik értekezleti tag a közigazgatási hatóság közbejöttével szétválasztátott egy ilyen házaspárt; de amint a íőgd-megek a vad (házas) menyasszonyt oda kisérték a visszakövetelő j lelkész lakására : — a vad (házas) férj a lelkészi dorgatóriumon túl esett nőt a lelkészlak kapujánál rögtön kocsiba ültette s vitte vissza. Másodszori s akárhányszori visszakisértetés esetében hasonló történnék. Olyan eset is több fordúlt elő, hogy a vadházaspár szétválasztására a lelkész által felhívott szolgabíró cselédkönyvvel szabadította fel a leányt a törvénytelen házasélet további folytatására. — Az értekezlet tehát mind az elősorolt körülményeket fontolóra vévén, mind a rohamosan terjedő vadházasságoknak jövendő szomorú következményeit, t. i. a nép erkölcsi s — a gyermekek törvénytelen származása miatt — vagyoni romlását megelőzni óhajtván, abban állapodott meg, hogy az egyházmegye és egyházkerület utján egy kérvény intéztessék az országgyűléshez, az iránt, hogy az 1868-iki 40. törv.-cikk-nek a házasságot korlátozó szakaszai helyeztessenek hatályon kívül ama régibb gyakorlatnak törvényerőre emelésével, mely szei'int 18 éves korában bárki is szabadon, tehát engedély nélkül, megnősülhessen. Közlő véleménye szerint az is nagy mérvben célhoz vezetne, ha csak annyi engedtetnék is meg, hogy az első korosztályban akár szervi hibák, akár családi körülményeik következtében ideiglen felmentett hadkötelesek szabadon nősülhessenek. Mert az első sorozás előtt kevés szülő szokott fia házasítására gondolni. Akár így, akár úgy, akár egy harmadik módon, de mindenesetre szükséges valami intézkedés ; mert különben beteljesül, amit egy muszka lap már mint tényt beszél a világnak, hogy a magyar faj a rendetlen családi élet miatt pusztul s a birodalomban nem igen jöhet számításba. Karsay Sándor, dunántúli ev. superintendens egyházlátogatási útja a Kemenesalji egyházmegyében. Régóta s óhajtva várta a Vas- és Zala megyék egy részére kiterjedő, úgynevezett „Kemenesalji egyházmegye" azon időt, melyben fő lelkipásztorát, Karsay Sándor urat, a dunántúli ág. hitv. ev. egyházkerület superintendensét körében tisztelheti. — E várakozásának teljesedései a püukösti ünnepek meghozták neki, a drága vendég, kinek érdemeihez, s szívük érzelmeihez méltó fogadására már hetek, sőt hónapok óta készültek, pünköst-hétfőn érkezett meg az esperességbe, azon célból, hogy az egyházi rendszerben körülírt superintendensi visitatiokat, az egyházmegye minden egyes gyülekezetében megejtse. Mezőlakon a magyar-nyugoti vasút, Pápa és Kis-Cell között fekvő egyik kis állomásának várótermében fogadta az egyházmegye értelmisége, egyházi- és világi elnökségével az élén, a Gryőr felől jövő délelőtti vonattal érkezett superitendens urat. — Üdvözlésére először is Radó Dénes, esperességi felügyelő úr szólalt fel, meleg szavakkal köszöntvén őt a jelenlevő egyházmegyei tagok, általában az egész egyházmegye nevében. Azután átadta a szót C s a p 1 i István esperes úrnak, ki körülbelől a következő beszédben adott azon érzelmeknek kifejezést, melyekkel az ő — a jelenlevő esperességi küldöttek, — általában az összes egyházmegyei tagok kebelei eltelvék : „Ft. Superitendens úr! A kemenesalji egyházmegyének küldöttei, vagyunk mi itt jelen, hogy Főtisztelendőséged, mint a dunántúli ev. egyházkerület főpásztora — egyházlátogatásra hozzánk jövő — várva-várt kedves vendégünket egyházmegyénk nevében és megbízásából hivatalosan fogadjuk és üdvözöljük. Pünkösti rózsákból font koszorúkat nem hoztunk