Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-06-09 / 23. szám

szólani más-más nyelveken", beszélvén az egyik a régi hitvallások ódon nyelvén, a másik az uj idők divatos modorában. Mennyi ismétlődése az első pünköst csodajeleinek ! és a pünkösti csodás eredmény még sem akart bekövetkezni. Igen, mert rég idő óta, legalább, a mióta a haza határain belől is szabadon lélekezhetünk, s mindkét kezünkkel Sionunk felépítésén munkálódhattunk volna, hiányzott nálunk a pünkösti jelek ketteje. Nem valánk mindnyájan egyakarattal együtt és nem telének meg közülünk mindnyájan Szentlélekkel. Az egyakarattal, az összevetett vállakkal való munkálódást evangelikus testvéreinknél akadályozták a nemzetiségi viszályok, nálunk reformátusoknál a szétszakadozottság, az egység s egyesítő kapocs hiánya. Pedig, ha már ezelőtt 18 száz évvel is szükséges volt, hogy egy világra szóló vállalat apostolai egyakarat által vezéreltessenek, még sokkal inkább szükséges az ma, az erők egyesítésének divatos korszakában. Mi magyarhoni reformátusok — hála a jó égnek — nagyobb örömmel s reményekben gazdagabban ülhetjük meg ma a pünköst ünnepét, mint már évtizedek óta. Nem akarjuk ugyan a felkelő napot dicsérni s tudjuk, hogy a hajónak kiindulása és az óhajtott révparthoz való jutása nem egy és ugyanazon dolog, sok idő, sok akadály, sok eshetőség áll előttünk. De mégis örömmel s édes reményekkel eltelten gondolunk azon közöttünk ritkán tapasztalható egyező akaratra, mely hazai reformált egyházunk küldöttei között a közelebbi debreceni összejövetel alkalmával mutatkozott. Az eszközökre, módokra nézve, annál inkább az egyes pontok megállapításánál voltak és vannak nézeteltérések, talán lesznek erős küzdelmek is, mert hiszen önálló gondolkodású embereknél ez elkerülhetlen ós nem is kívánunk az ilyenekre nézve egyező akaratot. De egyek vagyunk jelenleg abban, hogy nem tekintjük egymást ellenségeknek, nem tekintjük egymást Krisztustól avagy a reformátió szellemétől elpártoltaknak, egyházunk ellenségeinek, hanem tekintjük olyanokul, akik bár különböző nyelveken szólva, különböző eszközöket helyeselve, de mindnyájan az egyház javát őszinte jóakarattal munkálják; egyező akarattal vagyunk továbbá arra nézve, hogy a szétszakadozottságnak véget vetve, fogjunk kezet egymással jó testvérekhez illőleg és amit külön-külön el nem végezhetünk, azt teljesítsük egyesített erővel, teljesítsük mint egységes magyar reformált egyház. In necessariis sít unitas, in dubiis (vagy jobban mondva in minus necessariis) libertás, in omnibus autem charitas, — mondá egykor Ágoston, s jó tanácsa ez idő szerint talán fog rajtunk. Mi legalább sem az egyesülés iránti vágyat nem tapasztaltuk még soha oly erős| nek, oly általánosnak, sem a testvérek közötti egyetértést és szeretetet kivéve a patentalis pressio alatti egy évet — annyira őszintének, mint most. Lelkünkből örvendünk rajta, mert mint protestáns emberek szeretjük ugyan a szabadságot, küzdünk az egyéni és lelkiismereti szabadság mellett, reményijük ós óhajtjuk, hogy az eszmék és elvek feletti küzdelmek ne szűnjenek meg, sőt fokozódjanak hazai prot. egyházunkban is, de a testvérek közötti szeretetet talán még a szabadságnál is jobban szeretjük és erősen meg vagyunk győződve, hogy hazai egyházunk felvirágozhatásának egyik múlhatlan kelléke a testvéries érzület ápolása, az eddigelé szétforgácsolva volt erők egyesítése. Pünkösti énekünk szárnyain, ha Isten thronusa felé emelkedik lelkünk, kérjük az áldások urát, hogy zentlelkét aláküldvón óleszsze s erősítse közöttünk a testvéries szeretet szent tüzét, fokozza lelkünkben 1 az egyesülés utáni vágyat. Valamint azonban a politikai élet körében az alkotmányuak s államkormánynak ilyen vagy amolyan alakja, népies vagy arist »kratikus színezete magában véve valamely nemzetet boldoggá, felvirágzóvá még nem tesz ; épen igy a vallásos téren is a külszervezet alakjára kelletinél nagyobb súlyt nem akarnánk helyezni. Jól tudjuk, hogy maga ezen külsőség még nem boldogít bennünket. Tarthatunk akár permanens zsinatokat, egyesíthetjük ;iz öt vagy akár a tiz protestáns egyházkerületet, megalkothatjuk a konventet vagy a főigazgató-tanácsot, még ez mind nem idézi elő vallási és egyházi életünk újjászületését, ha az első pünkösti csodás jeleneteknek egyik legfontosabbika nem ismétlődik közöttünk. „Megteltnek mindnyáján Szentlélekkel." Ez volt az a csodás mozzanat, mely oiy nagygyá tette az apostolokat, s oly csodálatraméltóvá az általuk előidézett eredményt. A vallásunk és egyházunk iránti szent lelkesedésre vau szükségünk nekünk is legelső sorban. Hirdetjük ós valljuk az egyetemes papság szent elvét, de a gyakorlati élet körében keresve kell keresnünk a Szentlélektől eltelt apostolokat.* Világi uraink között, kik egykor anyagilag ós erkölcsileg, úgy az