Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-04-28 / 17. szám

tekben való oktatás tehát az, amit a szülők az iskolától kivánnak. De emellett kívánják mindenek felett, hogy az iskola gyermekeikre egészségtelen, testileg vagy lelkileg hátrányos és kivált erkölcsi tekintetben káros befolyást ne gyakoroljon, — és épen ez utóbbira nézve mai napság sok a panasz. E tekintetben jobban figyelembe kellene venni értelmes anyák Ítéletét és nézetét, mint rendesen szokták, hiszen azok vannak legtöbbet gyermekeikkel, ők ismerik legjobban gyermekeik tulajdonképeni valóját, mint a kik azt kisdedkoruk óta ápolták, figyelemmel kisérték, s ők érdeklődnek leginkább az iránt, hogy gyermekeikből derék férfiak és nők váljanak. Valóban a mai világ túlbecsüli, ha oly szomoritó nem volna, mondanám, a nevetségig túlbecsüli az iskolai nevelésnek és4

általában mindannak fontosságát, a mit tudománynak nevezünk. Az ember nem győzi bámulni, hogy egy igen jelentékeny százaléka azoknak, a kik a nép s az ifjúság nevelőinek neveztetnek, mily kevéssé ismeri az emberi természetet, s az ebben rejlő nemeset és magasztost. Sem az iskolai oktatás, sem általában az ismeretek nem lesznek képesek arra soha, hogy az emberből embert neveljenek, tudniillik, hogy azt erkölcsileg emeljék. Egyik hírneves nevelőnk számos dönthetlen bizonyítékot hoz fel emellett, másfelől pedig joggal idézhető férfiak elszórt nyilatkozataiból kimutatja, hogy a legmagasb műveltség székhelye egyszersmind a legkitanultabb gonoszságok fészke, hogy a legjobban iskolázott vidékek, erkölcsileg legmélyebbre vannak sülyedve. (Vége következik.) TÁRCA. Egyetmást a prot. papi hivatalról. Nem akarok irni érdemekben megőszült, tisztes prédikátoroknak, ahoz kicsiny vagyok. Célom egészen más. Én a jövő reményeihez, a próféták fiaihoz, a protestáns papnövendék ifjúsághoz szeretnék szólani s az általuk választott pálya nehézségeivel szemben Őket, ha csak némileg is, tájékozni és megnyugtatni. Egy kis megnyugtatásra — ugy tartom — szükségünk van, mert sokakra talán lehangolólag hatott az a számos sötét kép, amit imitt-amott egyházunk jelen állapotáról, népünk egyháziatlanságáról, a papi hivatal alászállásáról lefestve szemlélhettek. Én nem rettentem meg a sötét képektől s szeretném ha pályatársaim sem rettennének el. Azért óhajtanám nekik megmutatni, hogy ha kellő hivatottsággal, ügyszeretettel és önzetlenséggel léptek e nehéz pályára : nincs mitől tartaniok s a köztiszteletet és szeretetet az elvetemült (?) korban is kiérdemelhetik fent és alant. Mi is a bajunk ? Talán az, hogy bajuszunk, szakálunk vagyon ? Dehogy vagyon, (nekem például egy csepp sincsen). Hanem hát a komoly baj az, hogy híveket az Úr házának szerelme nemigen emészti, hogy a papi hivatal nagyon lejárta magát. Ezt kiabáljuk mi magunk. De mások még mást is kiabálnak. A „világnak fiai" ugyanis azt mondják, hogy az a papi hivatal mai időben már szükségtelen valami is, csak olyan ötödik k e r é k a társadalom szekerében s erre a pályára ma már önérzetes ember nem is lép, mert oly dolgokat kell ott hirdetnie, melyeket maga sem hisz, melyek meggyőződésével ellenkeznek. Nézzük csak. Hiszen, ha ezek mind igazak, ugy kötni kell azt, a ki ide csak közelit is.Az első panasz, a magunk panasza, nem uj. Már a nagy Mélius ilyen módon kesereg : „Látja isten ő felsége az ő fiának és i g é j é n e k m eg u t á 1 á s á t, jámbor prédikátorinak nem b ö c s ülését. Unásba ment nálok az ige !"*) Ma is ez a panasz szóról szóra. Hogy az ige unásba ment és a prédikátorok nem becsültetnek. S ez a panasz, a mint megvolt már Mélius korában, ugy megvolt utánna is folytonosan egész napjainkig, s meglesz még a jövőben is (egyesekre nézve, de nem általánosságban, mert úgy sohasem volt igaz.) De épen azért, mivel mindig megvolt, merem azt állítani, hogy eszerint oka nem a megváltozott kor viszonyokban, hanem valahol másutt rejlik s mért ne mondanám ki, hogy meggyőződésem szerint — önmagunkban; s mivel bennünk az ok, csak tőlünk függ, hogy ránk nézve megszünjék-e a panasz vagy sem. Röviden igazolni fogom állításomat. Az ige unásba ment. Hát bizony lehetetlen is meg nem unni azt a határt nem ismerő temérdek prédikálást, a mit mi elkövetünk. A mi sok, az mégis csak sok. S az yalami nagyon természetes, ha a prédikátióval túlterhelt gyülekezet e sokat nem bírván megemészteni — tőle csömört kap. Igaz, hogy ezen segíteni első sorban az egyház egyeteme van hivatva, de addig is, mig ez megtörténnék, nekünk kell arra törekednünk, hogy a mit nyujtunk, az lehetőleg izes és tápláló legyen. Ez az, amit sokan nem teszünk. Papjaink közül számosan még annyi fáradságot sem vesznek magoknak, hogy csak valamennyire is élvezetes egyházi beszédet választanának előadásra, hanem hoznak elő a gerendáról ót és ujat, már amint jön. Magam voltam fültanuja, mikor egy lelkész a következő részekre osztá tanítását : beszélni fogok nektek 1. az erényről, 2. a virtusról. Hát ugyan, mit tehettem egyebet, mint mosolyogtam, önkénytelenül érezvén, hogy nevetés közben is fáj az embernek a lelke s csodáltam a gyülekezetet, mely ilyen beszédek hallása után is minden vasárnap megtölti a templomot. Az ilyen lelkiismeretes prédikátorok aztán még azt is megteszik, hogy az igy előrántott beszédet olvas*) Me'lius J. P. Válogatott prédikátiok Debrecen. 1563. 1 2. lap