Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-04-28 / 17. szám

sák, még pedig sokszor — ha nyomtatásban is megvan 1 — hát nyomtatásból. Ennek lesz aztán az a szomorú következménye egyfelől, hogy a gyülekezet nem ügyel rájok s kimegy a templomból anélkül, hogy lelkileg egy szemernyit épült volna, (hanem testileg igen, mert legalább jól kialudta magát); és ennek lesz az a szo- | moru következménye más felöl, hogy a nép kezdi az ilyen prédikátort kicsinyelni, becsmérelni. „Hiszen — úgymond — azt én is megtudom cselekedni, hogy felviszek egy könyvet vagy irást a katedrába s olvasok belőle, sőt ezt egy iskolás gyermek is megteszi. Éhez nem kell semmi tudomány." Akárhányszor hallhattunk már ilyes megjegyzéseket. S kit okoljunk érte? Bizonynyal nem a népet. Tudok még más példát is. Tudok községeket, hol a templom többnyire kong az ürességtől, de ha megsejtik, hogy nem saját lelkészök, hanem más valaki (akár diák, akár a rektor) fog prédikálni, ugyancsak sereglenek a hivek az Ur tornáciba. Sőt többet tesznek. A szomszéd községbe járnak át sokan vasárnaponként, pedig a szomszéd lelkész ur sem valami dörgő nyelvit szónok, de beszédei jelesek, magvasak. Ha e nép az igét unta meg, akkor egy lépést sem tenne utánna s nem érdekeltetné magát általa, bárki hirdesse azt. De nem igy áll a dolog. Ok nem az igét, hanem a lelkészt unták meg, a mi ugyan szintén elég szomorú. Hogy lehet egy lelkésznek megunatni magát, s hogyan unatta meg például ez ? Csak ugy — mint hívei mondák, — hogy ők már jobban tudják beszédeit, mint a lelkész úr maga, mert a műsorozat bizony nem valami változatos, s igy csakis botránkozásra mennének templomba, ha mennének. A nélkül tehát,hogy a szót bizonyitékok elohordásával szaporítanám, kimondhatom azt, hogy templomaink nem azért üresek, ahol csakugyan üresek, mintha az ige unásba ment volna, hanem mert a nép nem nyeri meg ott a maga lelki szükségeinek kielégítését. Azért (a fennebbi két példa után) nem tudom eléggé ajánlani pályatársaimnak az egyházi beszédek szigorú megválasztását, azoknak lelkiismeretes megtanulását és a mi fő, a gyülekezet lelki szükségeihez való alkalmazkodást. Hadd mondhassák azt: íme most gyönyörködtünk is és tanultunk is. (Különben nem tudom, miért fizettetünk, ha még ennyit sem teszünk meg ?) Van a templomok üresedésének igaz egy másik oka is, ami leginkább a városi gyülekezetekre áll. Az nevezetesen , — a mit Mitrovics ur, röpiratában igen szépen kifejt, — hogy ma már a nép nem pusztán csak a templomokban — mint régenten, — hanem igen sok más helyütt talál módot és alkalmat arra, hogy tanuljon s igy nem lehet azt várnunk, még jeles egyházi beszédek segítségével sem, hogy templomaink a régi látogatottságnak örvendjenek. Annyit azonban hiszek, hogy ha Garzó Gyula ur óhaja teljesül, vagyis, ha a sziv visszanyeri jogát, a mi isteni tiszteletünkben is a látogatottság a mainál valamivel nagyobb leend városo- i kon is. ' Egy további aggodalmunk az ige megunásával együtt járó bajból származik, abból ugyanis, hogy a papi hivatal nagyon lejárta magát, a papok nem becsültetnek. Igazságtalan vád. A papi hivatal ma is legelső hivatal, „Egy gyülekezet előtt vezérképen állni, a hazának nemes sziveket formálni,« istápja lenni a nyomorultnak, őre lenni a becsületnek, sava lenni a földnek, világossága egy körnek, szerető édesatyja mindenkinek : ki erre hivatott, áldhatja Istenét. Én ennél szebb méltóságot, én ennél hálásabb működési tért ma sem ismerek. S hogy nem mindig szép és nem mindig hálás, annak nem a hivatal, hanem az ember az oka, aki azt viseli. Az az oka, hogy nincs meg bennünk az az önzetlen, egyházunkért mindenre kész, tiszta lelkesedés, mely számunkra még a keserűségeket is édességekké varázsolná. Hányszor történt már meg akármelyikünkkel, hogy elragadtatással beszélt e hivatalról olyanok előtt, kik abban benne élnek. Velem legalább sokszor megtörtént. S mi lett hatása ilyenkor a lelkemből szedett szavaknak ? Szánó mosoly és az a mindennapi frázis, hogy majd máskép fogok gondolkozni akkor, ha e hivatalt nem távolról, nem az ifjú lelkesedés rózsaszín üvegén nézem, hanem ott vergődöm én is az ezer bajokkal elárasztott élet kellő közepén ; ha majd küzdenem kell a tudatlansággal és roszakarattal, ha majd legnemesebb szándékaimat is gyanúsítva látom, ha majd szidalmaztatni fogok a kenyérért, melyet pedig megszolgáltam : akkor majd erősnek hitt akaratom bizony megcsappan (mint az övék megcsappant), akkor majd — kijózanodom. Oktalan beszédek. Hiszen, ha roszakarattal és tudatlansággal nem kellene küzdenem, ha híveim közül mindenki azzal a jóakarattal volua felruházva, mellyel én vagyok ; ha általában minden tekintetben jók, kifogástalanok volnának : akkor nekem nincs köztök tenni valóm, ugy ott én reám szükség nincs s ugy én megvagyok fosztva éppen attól a legnagyobb gyönyörtől, a mi a nehéz küzdelemmel kivívott sikert szokta kisérni. Igen sok embert azon gondolat csal a papi pályára csupán, hogy ez legkényelmesebb hivatal. De ha csak ezért lettek papok, ugy ne panaszolkodjanak, ha majd aratják a semmittevés megérdemlett jutalmát. Való, hogy a papi hivatal az ördög párnája, ha ugy akarjuk, de ekkor vele jár a nem becsültetés ; vagy pedig hatványozott munkálkodás, melybeu összes tehecségtiuk működésre szólittatik s ekkor koronát hordoz kezében, a tisztelet, a szeretet és tiszta öröm hármas koronáját. Mi is a pap ? O az a gyülekezetben, a mi egy családban az édes atya, vagy legalább annak kellene lennie. A kinek panasza van, neki mondja el, a kinek búja vagyon, tőle várja a vigasztalást, aki dolgában nem tud eligazodni, tőle várja az útbaigazítást. O vezető, bíró, tanácsadó. O neki olyan nélkülözhetlenné kell tennie magát a gyülekezetben, amilyen nélkülözhetetlen 34*