Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-04-21 / 16. szám

lünk-e, midőn tehát egyházunk iránti szent szerelmünk ösztönöz, hogy rámutassunk egyházunknak vérző sebeire ? Én azt hiszem : igen ! Midőn tehát nyiltan kijelentem, hogy: „az e r e j ö k felett megterhelt szegény lelkészekért és egyházunk jobb jövőjeért" fáradjunk és küzdjünk: miként vehetsz betöszerint és oly gonosz értelemben egy ötletet, holott meg van irva az is, hogy a betű öl s a lélek elevenít? Hiszen ez az én szerencsétlen ötletem, oly ártatlanul alkalmazott eszköze csak az előttem lebegő magasztos célnak, mint midőn te hajdan, tekintélyed és missziód sikerének biztositása szempontjából, veres övet viseltél, nagy Oláhországban, s elnézted, midőn a téged üdvözlő iskolás gyermekek agít adtak arra, hogy a már akkor szervezett ötödfél egyház, esperesül megválasszon tégedet. Hogy korholtak ekkor téged is ! Én azonban nem kárhoztattalak, mert jól ismert mély vallásosságod és lángbuzgalmad mellett, minden aprólékos külső dolog elenyészett szemeim előtt. Yajha te is ily mértékkel mértél volna, a gyomai papnak, a kiről ezt irod: „buzgóságát t u d o m.a Nagyon szép dolog édes barátom! az a minden jóra való készség, mely tulajdonság érzetében rendszerint oly gyorsan a küzdtérre szoktál lépni, midőn kebled szent eszméi ellen, véleményed szerint, vétket követnek el a gyarló emberek. Szebb azonban ennél ós sokkal dicséretesebb az a megfontoló késedelem, melyet a Peld. bölcs írója, e szavakban ajánl: „A ki minden dolgában siet: tévelyeg." Lásd igy síeltél akkor is, midőn végelgyengülésben szenvedőnek vélt öreg barátoddal (Kozma esperes ur) szemben, oly buzgalommal védted a csodákat, mígnem egyszer azon nem várt csoda bukkant elő, hogy a te csodahited sem öszhangzik a mi bevett konfessziónkkal. Olvasd el, kérlek, még egyszer cikkemet, s be fogod látni azonnal, hogy ón sem akarok többet, mint Ká rmán úr ós t e. Ezt mondod cikked hetedik kikezdésében : „Azonban lehet, és fájdalom van eset, midőn templomunk és kultuszunk nem felel meg a célnak, a lélek hite ébresztésének, s az örökélet beszéde által élesztett minden másnál szentebb és maradandóbb felláugolásnak ; ez akkor van, ha az ének, igehirdetés s sákramentomok körüli szolgálat, részint szabálytalan, — az éneket értem, — részint lélek és buzgalom nélkül való! Ez és nem más okozza a valódi hiányt." Hol mondtam ón ennél többet és mikor? Bizony furcsa dolog, édes barátom! hogy mig p. o. egy Hagenbach — kinek tekintélyét örömmel ismerjük el tán kivétel nélkül — a ref. egyház kultuszának uj programmját adja, természetes dolognak találja mindenki; addig egy vidéki város igénytelen lelkipásztora, csak annyit nem mondhat, hogy a prot. kultusznak az egyik legfőbb feladata, hogy a hívek tudományos és eszthetikai tudatával ö s zh a n g z a tban legyen. Hogy nincs öszhangzatban: idézett soraidban elismered te is, s hogy öszhangzatba kell hozni, ezt kiáltom én. A kérdés meritumát illetőleg tehát egyetértünk , s az élesre köszörült ellentét megszűnt közöttünk. Mi hát a panasz, melyet velem szemben mondanod kellett? Semmi! Ez alapon kell tehát most már tovább bölcselkednünk. Az ón meggyőződésem szerint, édes barátom! semmi, nem létezik, miután teljesen lehetetlen dolog anélkül gondolkodnunk, hogy valami tárgya ne legyen gondolatunknak, mely tárgy a tiszta lót. A hol hát semmi van: van ott valami is! Engedd meg nekem, ha e közöttünk szereplő valamit, a protestantizmus azon erkölcsi komolyságának nevezem, melynek érzetében, miuden alkalmas időt és körülményeket felhasználunk arra nézve, hogy egyházunk körében a mi egyenetlen, megegyenesíttessék. Ezért emeltem szót, s emeltél, habár idő előtt, kétségkívül te is. A cél szent tehát, ha tökéletlenek is eszközeink. De hol van tökéletes, ami emberi? A tökély, a bevégzett igazság Isten egyedüli tulajdona; a mi hivatásunk pedig a hű munka, a végetlen törekvés a kitűzött cél után. Az élet célja más, hogy; legyünk tökéletesek, m int ami mennyei Atyánk tökéletes; a kultuszé pedig, hogy: az Istent lélekben és i g a z s á g b a n i m á d j u k. Ki nem látná át, hogy mindkét cél, annyira eszményi ós oly magas, hogy feléjük haladhatunk, de betűszedőt való értelemben megközelíteni és elérni őket, nem fogjuk soha. Ez igazságot a protestantizmus igen mélyen érzi, s éppen a tényleges való és az eszmény ezen egymástóli nagy távolságának tudatos ós mély érzetéből származik más, az az erkölcsi komolyság, mely a gondolkodás és a szent akarat terén is szakadatlan buzgalommal tör az ég felé.