Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-04-07 / 14. szám

nyomósabbak, biztosabbak életapasztalatai; rendes körülmények között, bensőbb, meghittebb gyülekezetéhez való viszonya ; a midőn már aztán rendszeresebben is járhat el a tárgysorozat megállapításánál ; inkább bocsátkozhatik részletesebb, az életet, az egyes viszonyokat közelebbről érintő tételek és kérdések boncolásába, azoknak megvilágositásába. Sőt elhatározónak kell lennie a tárgyválasztásra nézve azon viszonynak is, melyben valaki egy és ugyanazon egyházban működő tiszttársával van. Ezért volna nagyon kívánatos az, hogy a hol egynél több lelkész működik , mindenik ügyelne arra , hogy amennyire arra szükség van, mindig oly tárgyakat vigyen szószékre, a melyek felett tartott beszéd által , egyik vagy másik tanítása folytán támadt netaláni hézagok, okosan kitöltessenek , a hiányok tapintattal kipótoltassanak. Hányszor megtörténhetik, hogy talán a nem szívélyes tiszttársi összeköttetés, talán a túlságos egyéni függetlenség, s a rosszúl értelmezett hivatali egyenrangúság és önállóság, nem engedvén meg az általunk ajánlott közös megállapodást, egymáshoz nagyon közel eső alkalmakkor, két egymással homlokegyenest ellenkező felfogást és nézetet hall a gyülekezet egy és ugyanazon tárgy felett ? a mi aztán, nagyon természetesen, méltán zavarja az istenitisztelet szentségét ; lehetetlenné teszi a hivek vallásos isméretének biztosságát ; mindenekfelett pedig rontja a lelkésznek tekintélyét s nem ritkán oly zsurlódást idézhet elő , mely csak a gyülekezeti élet kárával eshetik meg. Nézetem szerint, illik is, szükséges is az, hogy a jó pásztorok közösen, egyetértve ügyeljenek a nyáj felett! Kiváló figyelemmel kell lennünk ezek után, tárgyválasztásunknál, a hallgatók minőségére és valláserkölcsi életszükségeire ; mégpedig azoknak különböző életkoruk, életmódjuk, állásuk, miveltségi fokozatuk s különféle hajlamaik és szokásaik szerint. Mennyi elütő, sokszor egészen homlokegyenest ellenkező árnyalataival találkozunk a kedélyállapotoknak és hajlamoknak, az ifjú, férfi és az öregkorban ; a magasabb, közép és az alsó osztálynál ; a szegény és a gazdagnál ; a városi és falusi népnél ? ! Mennyire egészen másnemüek erényei, vétkei, vágyai, törekvései, szokásai, észjárása, életmódja, a társadalmi élet zajosabb, a vallás-erkölcsi életre sokszor romboló hatású viszonyok közt és a természet csöndes kebelén élő egyháztagoknak ? ! Bizonyára valamennyien oly körülmények és intelmek az egyházi szónokra nézve, a melyeknek pontos figyelembevétele képesítheti őt egyedül arra, hogy folyvást alkalomszerűen, gyülekezetének jelenlevő szükségeihez képest hirdethesse istenigéjét. A gyülekezet itt kiemelt szükségeihez, természetesen, csak ugy alkalmazkodhatunk; azokat mintegy ellesni csak ugy leszünk képesek, ha megismerni igyekezünk tagjainak gondolkozásmódját; ha tanulmányozzuk azoknak érzelmeit, egész kedély világát; tanulmányozzuk hibáit, szenvedéseit, örömeit, kötelességeit, mulasztásait ; tehát ha átalában leereszkedünk hallgatóink individuális életkörébe s teljesen tisztába jövünk a felett : mi az, a mit ők nélkülöznek s mire van különösen szükségük ? E célból, mindenesetre jól teszszük, ha megpróbáljuk hallgatóinkat, azoknak szellemi, műveltségi és erkölcsi főbb irányzatuk szerint, osztályozni. Mégpedig ezen osztályozásnak, az életkor, nem s különösen a jelenlevő és náluk felvehető műveltség szerint kell történnie ; nem pedig a születés vagy társadalmi rang és állás alapján : mi hibás szempont lenne márcsak azért is, mert, mint ezt a tapasztalás is bizonyítja, sokszor a legelőbbkelő egyháztagnak sincs vallás-erkölcsi tekintetben több ismérete és képessége, mint a legegyszerűbb, de különben érdeklődő hallgatónak. A miveltség meghatározásánál viszont, a körülményekhez képest, ismét annak középfokát lehet irányadóul tekintenünk ; mert ily mérték megállapítása mellett, sokkal könnyebb leend beszédünkben a magasabb miveltségüek igényeit is kielégítenünk, mint a netalán figyelmen kivül hagyott miveletlenebbek előtt, magunkat azon esetben megértetnünk, ha tárgy választásunknál valamely magasra helyezett mérték irányadása szerint jártunk el. Jegyezzük meg egyébiránt e ponttal összefüggésben, hogy bár az itt sürgetett szabály értelmében , a hallgatók életszükségeihez kell alkalmazkodnunk : kicsiségekre , aljasra, egyes meghatározott vagy épen megnevezett személyiségekre , az úgynevezett szószéki személyeskedésre vagy „kipapolás"-ra terjeszkednünk, a miben pedig nem egy igehirdető találja ízetlen örömét, soha , semmi körülmények közt sem szabad ; mert e modor elkeserítő inkább , mint megnyerő ós jobbító • hozzá ellenkezik a templomi szószék tulaj donképeni céljával és az egész templomi igehirdetés helyes modorával s a lelkésznek szükség esetében még a dorgálást is szeretetből, hivei sorsa iránti önzetlen érdeklődésből kell megejtenie, nem pedig személyes érzékenykedésből vagy épen boszuvágyból s ő néha erősebben csak azért szinez beszédében, hogy felvilágosítson, nem pedig, hogy undort és visszatetszést szüljön vagy visszariaszszon valakit*). Épen az itt sürgetett elvekből , mint további kívánalom, következik az, hogy a lelkész egyéni hangulatának, talán magán, családi, köztársadalmi, vagy épen saját híveivel való összeköttetéséből származható s őt közelről érintő, kellemes vagy kellemetlen eseményeknek és fordulatoknak , ezen események által fölvert szenvedélyeknek, sohasem szabad a tárgyválasztásnál szerepet engedni. Mert bármennyire igaz is az, a mit Palmer mond, hogy az egyházi beszéd valamely szentirati hely tartalmának oly alakban való visszatükrözése, a mint azt az igehirdető benső kedélyvilágának műhelyében feldolgozta ; kötelező szabály, másrészről, kétségen kivül az is, hogy nem magunkat kell prédikálnunk, hanem a Jézus Krisztust. Egy, a maga hivatásának magaslatára *) L. A sükeres szónoki működésre nézve, annyira döntő pontra nézve, további tanulmányul: „Pastoral Grundsatze.® Von Dr. Fridrich Hofmann. Stuttgart. 1829. 48. köv. lap. »Das Fundamentum Dividendi.« Von Fr. Ernst Ziegler. Dresda. 1851. 97. köv. lap. És Tittmann idézett műve. 53. köv. lap.