Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-03-17 / 11. szám

mértékben bonvivánok. Nem elszomorító kilátás e az a prot. papokra nézve, hogy egy egész papi testület, bár kicsiny testület felöl, ily nyilatkozat történik ? nem semmisítik-e meg ily viseletű papi személyek egészen a papi tekintélyt ? (Vége következik.) KÁRMÁN JÓZSEF. KÖNYVISMERTETÉS. A valldsbölcsészet kézikönyve. Irta Dr. Kovács Ödön. Második kötet : a, vallás lényege. Budapest, 1877. 312 l. Kiadja a »Magyar protestáns-egyleté (Vége.) Midőn a véges világ tökéletlen s percenként változó tüneményei szellemi szomjunkat enyhíteni, lelkünk magasabb aspiratióit kielégíteni nem tudják ; midőn erkölcsi szellemünk nem képes megelégedni azzal, hogy az erkölcsi világ rendithetetlenscgében, a jó végleges diada- j Iában csak annyira bizhassék, amennyiben ezt az ismert működésben lévő véges erők szükségképi következményei gyanánt kiszámíthatja; szóval, midőn a véges, az esetleges, a változó, a múlékony kétségbeejtő nyomással nehezedik a végetlen, a feltétlen, a tökélyes után sóvárgó lélekre : akkor megszólal a vallásos szedem s bizonyságot i tesz, hogy a világ nem céltalan, hogy dacára a sok j ellenállásnak, melylyel a jó küzd, a küzdelem vége mégis j a jó diadala leend, s e biztosító szóval edzi bizalmunkat i és erőnket; ennek szózata biztosít, hogy e világ, miként nem céltalan, ugy nem is esetleges, hanem a számtalan 1 véges ok egy oly absolut okfő kifolyása, világrendje, a mely képes azoknak célt szabni, és a cél megvalósítását biztosítani; szóval, bizonyságot tesz, hogy van Isten, a | mindenség lételének alapoka, a természeti és erkölcsi ' világrend bölcs és szeretetteljes fentartója. Es ha a vallásos szellem ezen belső kijelentését egyszer már hallottuk ; ha érezzük azon jótékony hatást, melyet e kijelentés gyakorol, azáltal, hogy legmagasabb szellemi vágyainkat és szükségleteinket kielégíti; ha tapasztaljuk, hogy ezen vallásos meggyőződés az egész mindenséget uj ragyogó szinben tünteti fel; s ha mindez olthatlan szeretetre gyújt ama szerető fölény iránt: ugy ezen érzésben bírjuk már a közvetlen bizonyítékot Isten létele felől, és ezen bizonyiték is oly szilárd és kétségbevonhatlan, mint bármely más tényleges, tapasztalati bizonyíték/ 197. 1. A mi az isten-eszmét közelebbről illeti, ennek felfogásában az anthropomorphismus teljes kikerülését lehetetlennek tartja. Mi Istenről bölcselmileg is csak ugy szólhatunk, ha a véges gondolkozásnak véges (emberi) dolgokat és állapotokat jelölő kifejezéseit használjuk, azon kikötéssel, hogy azokat végetlen és tökéletes értelemben alkalmazzuk Istenre. A legszabatosabbnak tetsző metafizikai Isten-fogalom és az ebből folyó tulajdonitmányok is, szigorú vizsgálat után az isteni végetlenséghez és absolut tökéletességhez hozzá nem illőknek (non adaequata) fognak találtatni. E szerint az anthropomorphismus teljes kikerülésére irányult törekvés szigorú logikával azon következményre vezetne, hogy meg kellene szünnünk Istenről szólani. Ezen következmény ellen egyetlen orvosszer a közvetlen kegyesség, mely magát Istennel személyi viszonyban tudja s ezen viszony eleven érzete által magát elutasithatlanul ösztönözve érezi, hogy kegyes tudata tárgyát a kegyesség szükségeinek leginkább megfelelő vonásokkal rajzolja. Tudjuk ugyan, hogy azon vonások távolról sem felelnek meg a rajzolandó tárgy tökélyeinek, tudjuk, hogy csak a véges értelem gyarló képei a végetlenség jelölésére: de mégis használjuk, nem mintha azt hinnők, hogy bölcselmileg tökéletesek, hanem mert vallásos szükségleteinket kielégítik. Isten személyességét, a vallásos tudat ez alap-követelményét, határozottan fentartja. „Isten személy, — mondja Fichtét birálva — nem azon értelemben, a mely értelemben két véges lény egymással szemben személy, a mikor az egyik a másiktól való különbözése folytán magát korlátoltnak is tudja; hanem Isten absolut személyiség, minthogy szellemi öntudatossággal nemcsak önmagában birja az életet, hanem mint minden élet élete a véges lényekben is él, gondol és működik." A személyiségtől a végesség fogalmát sokan elválhatlannak tartják s ezért vonakodnak Istennek személyiséget tulajdonítani. „Kétségtelen, — mondja szerzőnk ez ellenvetés legkövetkezetesebb vitatója, Spinoza bírálatában — kétségtelen, hogy előttünk a személyiség és végesség fogalma elválhatlannak tetszik, mert mi csak véges személyeket ismerünk, kik személyiségűk tudatára ép vé~ gességök tudása által jutnak. Úgyde a végesség nem általában a személyiség, hanem csak a „véges" személyiség fogalmához tapad, s a személyiség általános alaptulajdona csak az öntudatosság. Istent pedig öntudatosnak, tehát személynek kell képzelnünk, mihelyt főtulajdonitmányának, életnyilatkozata egyik módjának a végetlen gondolkozást tartjuk. Igaz ugyan, hogy mi a végetlen öntudatot, vagy a végetlen személyiséget elképzelni nehezen tudjuk, de ép ily nehéz a végetlen gondolkozást is képzelni; s ha ezért még sem vonakodunk elfogadni az utóbbit, nincs miért vonakodnunk az elsőtol." Isten személyisége a keresztyén isten-fogalomnak is anynyira lényeges alkatrésze, hogy anélkül meg nem állhat. Ezért ítéli el szerzőnk a Spinoza, Fichte, Schelling, Hegel és ezek követőinek Istenről való felfogását. „Schelling isten-fogalma — irja a 235. lapon — nem egyezik a keresztyénségével. Az ő Istene egy „homályos alapból" előbukkant, magát a természeti és emberi életen átkiizdő lény, a ki legfennebb csak lesz, fejlődik absoluttá . . . A keresztyénség oly lényt ismer a mindenség alapjának, ki öröktől fogva absolut, ki az ő örök absolut hatalmát, bölcseségét és szeretetét nyilvánítja a természet és az emberiség életében, nem pedig megvalósítja, mert ezek ő benne örök valósággal bírnak . . . 22