Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-02-24 / 8. szám

vesszük észre, hogy egyik ősrégi oka e bajnak, éppen e botrányos visszaélés, mely sok helyen valósá­gos gyakorlattá vált. Éppen előkészítő napokat élünk, egy alkotmá­nyozó zsinathoz. Itt az idő tehát, hogy behatólag­megvitassuk e nagyfontosságú kérdést, ós — javít­suk a visszás és botrányos helyzetet. Grymnázialista, rektor, kántor, preceptor és a jogász, maradjanak munkaköreikben, a szószéken nincsen semmi helyük. Elég, különösen a szegény tanitónak, a hét terhét húzni; ne foszszuk meg őket — habára régi kánon megengedi is ezt — a test és lélek felüdülésére szükséges nyugalom napjának örömétől és áldásától. Egy történet ötlött eszembe. Tan ár-koromban még, körülbelül tiz évvel ezelőtt, egyik hazai fürdőn töltvén a nyári idényt, vasárnap reggeli sétám al­kalmával egy pappal találkoztam, épen midőn tő­lünk negyed óra távolban feküdt faluja tornyában beharangoztak, „Hát a templomba ki megy?* kér­deztem tőle álmélkodva. „Átizentem a rektornak," szólt a lakonikus válasz. Sőt furcsán jártam Debre­cenben is. Egy vásári alkalommal oda törekedtem, de nem vásárolni, — mert csak keserűségemben vettem egy zsebfésüt, mely drága és szomorú emlék még ma is birtokomban van. Pusztán csak azért költekeztem, hogy a nagyhírű debreceni prédikátoro­kat meghallgathassam. És midőn megkondul a ha­rang, arról értesülök, hogy „az ily vásár alkalmávali vasárnapokon, mindkét templomban egy-egy ifjú em­ber szokott prédikálni." Nem emlékezem, hogy világi életemben valaha nagyobb szívfájdalmat éreztem volna, mint midőn ez értesülést vettem. És hányan járhattak igy már mások is ?! E két történetecske csak mutató, az ország különböző vidékein napirenden levő ezer példák kö­zül. Óh ne tízzünk játékot a hivek türelmével! Men­nél tovább hallgatnak, annál veszélyesebb némasá­guk; szélcsend előzi meg a vihart is. . . Én tehát a kérdésre: ki prédikáljon a prot. templomban ? határozottan azt felelem : a pap és senki más! Hát a theologus is ki legyen zárva? Na, itt — addig legalább, inig kultuszunk helye­sebben lesz szervezve, s u ás úton-módon nem le­szünk képesek segélyezni a többnyire szegénysorsu papnövendékeket — engedek valamit. Megengedném t. i. a legáció fentartatását, habár én is a főiskolai imatermet tartom az ifjú embert szónokká képző helyiségnek. De egyet kikötnék itt is. Hogy t. i. a legátus, ne féltérdigérő szalonrokkban, nyitott mellény, szines nyakkendő (melyen hímzett vadgalambpár szerelme­teskedik) és csárdás kalapban menjen templomba s szíveskedjék bajuszát is ki nem pedergetni. A mi ifjuságunk korában még reverendát vettünk ma­í gunkra, s úgy mentünk szószékre. És hogy meny­nyire tetszett ez a híveknek mindenütt, sokat tudnék róla beszélni Yagy talán a reverenda „ barátruhára * emlékeztet ? Sebaj ! Ez esetben inkább vegyük fel mi papok is mindnyájan, és — legyünk barátokká, barátaivá, t. i. az egyházi szolgálat méltóságának megfelelő szent komolyságnak a ruházatban is. A „verbi divini minister" ha igazi hajlam és benső hivatásból választotta életpályáját, napjainkban sem szégyeneiheti azt a ruhát, melyet a mult idők „nagy papjai" századokon keresztül híven viseltek. Az a világhoz való szerfeletti alkalmazkodás, s levetkezése az egyháziasságnak, sem reánk, sem pedig egyhá­zunkra nem hozhat jót soha. A papi külső viseletet illetőleg, soha sem a mi sokfelé ágazó egyéni Ízlé­sünk , de igenis — a hivek kegyeletes óhaja a döntő hatalom. Bocsánat a hosszas kitérésért! E mellékkérdést illetőleg sem volt talán felesleges néhány őszinte szó. Hanem most már aztán — itt a bökkenő! Nevezetesen: mi tevők leszünk akkor, ha a pap beteg ? Az én nézetem következő: A kántor énekeljen, ezt követőleg olvasson bib­liát, s kimenőre ismét énekeljen, és — vége min­dennek. Mindezt azonban saját helyén tegye, nem pedig a szószéken, a hol semmi helye. Ekkor aztán meg lesz mentve a szószék méltósága, s mi papok is a kisebbítő bírálatoktól, melyek az illetéktelen egyének szószékbe menetelének szomorú következmé­nyei. Mondok egy esetet. Azon egyházban, hol én egykor adminisztrátor voltam, szolgált mellettem egy rektor, ki, mint a fővárosból kiküldött képeket áruló ügynök ismerke­dett meg hivatolt egyház híveivel. S mert hatalmas nyelve volt, s jól be tudta magát hízelegni, a jó atyafiak meg is választották. E tisztes férfiúval tör­tént már, hogy egy kanonikus órát megelőzőleg, szobájába gyűjtötte cimboráit, s nagy stentorral ol­vasta fel előttük mondandó beszédét. E pillanatban mentem át épen hivatalos ügyben. S hogy mit hal­lottam, leirom hiven, a mint következik: .Lássák barátim ! úgy-e a szegény rektor sem

Next

/
Thumbnails
Contents