Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-12-02 / 48. szám

megfelelni. Sok szépet irának a bölcsek — mondja Köles eynk — honnan . . . magasbra emelkedést, szív- és észnemesülést menthetünk. Gazdag kincstár nyilik itt meg előttünk, egy uj szellemvilág: fényesebb, ragyogóbb annál, melyet naponként szemlélünk, és mégis minden izében teljesen emberi világ úgy, hogy annak szemlélete nem alacsonyít le bennünket, hanem inkább felemel. Nyissuk meg tehát egy „sokat érzett és gondolkodott'" angyali lélek szellemi termékeinek kincstárát. I. Ráchel siralma. A fájdalom első viharos rohama lecsillapult s az anyai szeretet világánál e rideg, kietlen valóság közepett egy kedves, de tünékeny kép villan fel a múltból : „Mily szépen alusztok." Nem hiu ábrándozás, melynek csalékony képeivel, a hideg valóval szembe nézni nem tudó gyenge lelkek szokták magukat ámitgatni ; nem azért merül fel az a kép, hogy hiúságán legeltesse szemeit a szenvedő, csak tünékeny jelenés abból a boldog életből, melylyel egész lénye összeforrott s melynek oly borzasztóan gyors változásához a lélek még hozzá nem szokott. Nem ábrándkép az : „tudok mindent". Egész ridegségében áll szemei előtt a való s teljes világos öntudattal érzi a veszteséget s az e felett való kimondhatlan fájdalmat. S midőn fájdalmának tárgyait szemlélve, szemei e durva, természetietlen halál ajtaján akadnak meg; lélektani valószerűséggel felébred keblében az igazságtételnek legkezdetlegesebb, legtökéletlenebb neme : a visszatorlás, a boszú gondolata, de ez is nemesebb alakjában : az ég boszulja meg e bünt. De a mint ki van mondva a szó, az indulat is lecsillapodik, s a nyugalmas fájdalom érzi, tudja, hogy: sAzt a kis patakot, mely a szívet hajtja, Ha egyszer elapadt, ki nem pótolhatja Óceánja vérnek.* Hasztalan a boszú, ez az elveszettet vissza nem adja s a szívnek megnyugvást nem nyújt. Vergődik a felzavart madár, hol lelne vigaszt, enyhet. Egy uj gondolathoz tapad : ha nem így, ha másként történt volna. „Heródes ! miért nem jövél magad?" Igen természetes gondolat a csapások közt, miszerint talán el lehetett volna kerülni. Ez ismét uj képeket idéz fel emlékezetében : a fiait féltő anya a poroszló előtt, a könyek a szolga szemeiben. De ő szolga, s parancsa volt neki. Ha te, kinek akaratától függött a cselekedet, sHa te könyezél ott kemény szivű király Egy fiait féltő anya fáj dalmin ál, Meg nem ölted volna!® Kemény, megrendítő itélet van e szavakban kimondva. A szolga megindul s könyeivel elitéli a királyt, a szolga az ő urát. Oly bünt követtél el király, melyért parancsod vak eszköze az alacsony érzelmekhez szokott zsoldos elitéi, melyet véghez vinni te magad — (már nem talán, mint a 6-dik szakban, de bizonyosan) — irtóztál volna. Ez az igazságszolgáltatásnak egyik, a boszúnál nemesebb, tökéletesebb mozzanata, a bűnös egyik büntetése : elmoshatlan tudata iszonyú bűnnek. Ismét lecsillapul kissé a felzaklatott érzelem, miután a lélek azt az elégtételt megtalálta, miszerint veszteségének okozója, mint emberietlen bűnös, áll szemei előtt. De ez még csak fél elégtétel. Nyugalmat ad: „nem irtózom többé" (a temetőtől) de a kebel ridegségét nem olvasztja fel, a lelket nem emeli. Az első fok a lélek felemelkedéséhez az, hogy Ráehel felemelve szemeit a gyászravatalról, egy nagyobb egészre, Bethlehem leányira veti pillanatát. Hiszen nem egyedül szenvedek, osszuk meg fájdalmunkat, „látogassuk együtt a temető kertet " Nem csak Ráchel, de egész Betlehem gyászol; »egy nemzedék holt ki az emberiségből." És ez a gondolat adja meg kulcsát egy másiknak, egy magasztos, mennyei vigasztalást hozó gondolatnak, melynél drágábbat, édesebbet, boldogítóbbat ember nem találhat. Megjósolták nekünk ihlett szavú prófétáink, hogy eljő Judának királya, akkor lészen „a magas hegyen sírás és keserves jajgatás." (Jer. 31. 15) E példátlan kegyet'enség nem történhetett pusztán céltalí-n szeszélyből. Mire vezetnek e gondolatok ? Arra hogy ime itt van az a megjósolt idő, „látok, látok, megnyílt a jövendő." Eljött az Isten országa, midőn az Isten „megöntözi a szomjú lelket és minden szomorú lelket betölt" (Jer. 31. 25.) midőn a tébolyító sötétség megvilágosul, a téves ösvényeken járók előtt biztos út nyilik, s a szenvedők sebeire Gileád balzsama hull. Ez a kimondhatlan fájdalom ez a „Rómába hallható" keserves sírás, ezen egész nemzedék kiirtatása, ez súgja Ráchelnek „megszületett, érzem, Judának királya!" Nem puszta szeszély, nem emberietlen káröröm vagy vérszomj, hanem zsarnoki féltés szülte e borzasztó tettet. A hatalom birtokosa, a király, a zsarnok, fél, reszket. Hova sülyed le előttünk a gonosz ! Es még nincs vége a büntetésnek: „tudd meg Heródes, hogy ő nincs elveszve ! Tudnia kell, és e tudatot semmi hatalom, semmi ragyogás el nem fojthatja az ő szivében, hogy az iszonyú tett, mely által oly nehéz bűnsulyt fogadott vállaira, hasztalanul vitetett véghez s félelmének tárgya él és nem rettegi a fegyvert. A középkornak elmésen kigondolt kinzó szerei nem oly borzasztó büntetések, mint a minővel Heródes van büntetve. Az az érzet keblében, az az égő pokol. De felemelkedik szenvedései tengeréből, felemelkedik megifjulva, eddig ismeretlen érzelem által felmagasztosulva, felemelkedik az ártatlanság az anyagi világból a tökéletesség, boldogság hónába. Az anya az ő fájdalmában vigasztalást keresett, megnyugtató gondolatot, és ime épen fájdalma által gondolatról-gondolatra vezettetve megtalálta azt a magas igazságot: „az ige, az eszme nem féli a fegyvert!" Es ez annyi örömmel tölti el keblét; mert vigasztalást hoz mindeneknek, hogy ez a mennyei öröm, az egész népnek ez üdvrivalása elfeledteti az egyesnek fájdalmát, békés nyugalmat hoz a léleknek. Saját vesztesége feletti fájdalmának jutalma olyan öröm,