Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-12-02 / 48. szám

tartott s azt a szeretetet, mely a legnagyobb szolgálatra s áldozatra mindenkor kész volt s nem lankadott még a legnagyobb hálátlansággal szemben sem, sőt készté őt, hogy ellenségeivel is jót tegyen s órettök még a keresztfán is imádkozzék; végre, ha szemléled arcát, belső élete eme hű tükrét, midőn azt a kereszt súlya alatt a verejték s a tövises korona szúrásai alól fakadó vér sürü csöppjei áztatják, vagy midőn a végső küzdelem fájdalmai alatt elhalaványúl s szemében még akkor is ragyogni látod igazságos ügye győzelmében s mennyei atyja jóságában helyezett tántoríthatlan bizalmának szent lángját; kellenek e még csodák is, hogy leborulj előtte s valld meg Simon Péterrel: „Te vagy ama Krisztus, az élő Istennek fia." És váljon napjainkban nem nyilvánúl-e élénken általán a protestáns s különösen a mi hazai egyházunkban az igaz hit tisztasága iránti vágy ? vagy nem törekszünk-e oda, hogy az Istent lélekben ós igazságban imádjuk? Az e célból megindult mozgalom nem a halál, de az élet biztos jele! Végül legyen szabad még csak annyit megjegyeznem, hogy midőn az előadottakban jelezni iparkodtam egyházunk haladását: korántsem állitom, hogy bekövetkezett most már azon jobb kor, melyben összetett kezekkel pihenhetnénk, sőt nehogy az eddig elért siker veszélyeztessék, nagy szükségünk van még lelkes bajnokokra. Mindamellett azonban hitem erős az iránt, hogy egyházunk ismeri s betöltendi missióját s önmagához nem lesz hűtlen. Ezek folytán azon hang, melyet némelyek hallanak, nem a halálharang gyászos kongása fölöttünk, hanem a kitartásra, munkára serkentő reggeli harang ébresztő hangja. Az a vörös fény, mely egyházunk láthatárát bevilágítja, nem a pusztító tüz ijesztő lángja, hanem egyházi életünk szebb, tisztább napjának hajnalpirja! JEZSOVICS PÁL, cinkotai evang. lelkész. Vallásos eszmék Arany János költészetéből. Nem csak a tudós világ, hanem azt lehet talán mondani minden ember foglalkozik napjainkban azzal a nagy kérdéssel, mi viszonyban vagyunk Istenhez, mi viszonyban van Isten a világhoz és hozzánk. A tudósok az ő csendes szobáikban fáradhatlanul munkálkodnak, hogy megtisztítsák az emberiség fejlődésének történetét a hagyományoktól s annak a lehetőségig hű képét állítsák szemeink elé. Felfegyverkezve a történet, régiségtan, törté! netbölcsészet, nyelvészet, lélektan, természettudományok vívmányaival, kétségbevonhatlan igazságaival; napvilágra hozni igyekeznek a fejlődés örök törvényeit s megállapítván az emberiség eddig bevégzett fejlődésének útját, irányát, körülményeit, törekednek megjelelni azt a pontot, melyen az emberiség ma áll. Es míg tudósaink azon ál; talános kérdés megfejtésével foglalkoznak, mennyire fejlődtünk eddig — mintegy az emberiséget vezetve önismeretre — és mi viszonyban van az emberiség a végetlen j isteni szellemhez ; addig a laikusok is előbbi századok népeinél felvilágosodottabb értelemmel, elfogulatlanabb ítélettel — mert a kor szelleme a gunyhók lakosait is önállóbb gondolkodásra tanítja — szemlélik a természet jelenségeit s az ember életében előforduló véletlen eseményeket. Es különösen a fájdalmat, szenvedést okozó esetek által bizonyosan gondolkodásra ébresztetnek, kényszeríttetnek, hogy mi módon találhatnak enyhítő gyógyulást. Vele született az emberrel az ösztön, miszerint kellemetlen érzelmeit, bajait feledés vagy megvigasztalódás által magától eltávolítani akarja, s lelkének békés nyugalmat igyekszik szerezni. Természetes tehát és nem felesleges, sot üdvös és hasznos, ha a tudósok kutatásai mellett a laikusok is elmélkednek az emberi lelket leginkább érdeklő kérdések felett. Szükség ez két okból. Mert először a mi napjainkban kétségtelenül sokan vannak, többen mint ezelőtt száz évvel, kik az öröm és bánat napjaiban nem találják meg lelkük egyensúlyát, kiknek keblét általában nem elégíti ki az, a mit ma az iskola s a nevelés ezen a téren nyújt, kik nincsenek tisztában azzal, mi viszonyban vagyunk az Istenhez. Pedig az ingadozás kétségbeejtő állapot. De szükséges az másodszor azért is, mert az egyéni meggyőződés különféle alakjai mind megannyi lépcsők az egészet magában foglaló rendszerhez. Az emberiség nem elemezve halad, hanem a concretról emelkedik az elvontra^ a különösről az általánosra, egyes igazságok felismeréséről a rendszerre. Vallásos igazságokat, korunk szellemével összeegyeztethető, korunk álláspontján is elfogadható vallásos eszméket keresünk. És midőn a szomjas kebel üdítő források után indul szenvedéseinek enyhítésére, vajon nem fordulhat-e bizalommal a nagy szellemekhez, kikről tudva van, hogy lelkük fényesebb világával mélyebben pillantanak be azon aranybányába, mit emberi szívnek nevezünk, s uj, az előtt ismeretlen kincseket hoznak napfényre onnan. A lángelme azon érzelmeknek s gondolatoknak ad kifejezést, melyek egész nemzet szivében, elméjében tudva vagy öntudatlanul lappangtak, a lángelme keblében egy nemzet szive ver. S ha készséggel fordulunk műveikhez a végett, hogy azokból édes hazánkat szeretni megtanuljuk, hogy érzelmeinket embertársaink irányában nemesítsük, érzékünket a szép iránt műveljük ; úgy biztos reménynyel fordulhatunk azokhoz akkor is, midőn keblünk legszentebb érdekeit óhajtjuk kielégíteni, midőn szívünk kiirthatlan vonzalmának, a végetlenhez igyekezünk