Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-10-28 / 43. szám

a kik ezen tárgyban akadémiai nyilvánosság előtt szájukat megnyithatnák. Ezzel pedig csupán és egyedül annak akartam kifejezést adni, mily csekély nálunk, de másutt is a szóban levő tárgy iránt való érdeklődés. Ugyan ne restelje megtudni, hogy Vámbéry úrnak a roppant számú egyetemi hallgatóság közül az elmúlt néhány évben átlag hány hallgatója volt pl. a török nyelvi collegiumban, s azok közül hánynak képezte az komoly tanulmányát, és biztosíthatom, el fog ámulni a szám csekély voltán. De nem is tartom szükségesnek, hogy a gymnasiumi tanárok kötelességévé tétessék e tudomány ágakat előbbre vinni. Ez az egyetem dolga, ettől méltán kívánhatom, ha mások is teszik, azok előtt kalapot emelek. Már azt is előmenetelnek tartanám, hogy ha az illető középtanodai tanárok általában, az Összehasonlító nyelvbuvárlat nyelvünkre vonatkozó eredményeit elfogadnák, akkor legalább nem kellene fájdalmasan látnunk, mikép vonják nyelvünket a latin nyelvtan kaptafájára s tanítanak kegyetlenül declinatióról, genitivusról, ablativusról, nyomorítják a történeti multat imperfectumnak, stöbbeff. Kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy véleményem szerint az a tanárképző intézet, a mint S. úr azt tervezni látszik, csak igen felületes egyéneket szolgáltatna, a kik alaposságra jóval alantabb állnának azoknál, kiket „jelenlegi tanárképző rendszerünk" nyújt, ha ugyan ily rendszer nevét megérdemli azon a szükségből eredő eljárásunk, hogy a gymnasiumot végzett s tanári pályára kedvet érző ifjúnak utasításul adjuk : eredj a tudományok forrásához, valamely jeles egyetemre, tanulmányozd kedvenc tárgyaidat, majd szorgalmad s a jövő megmutatja fogsz-e és hol beválni. Nekem százszor inkább kell ez, mint sem oly nyomorék intézet, mely legfölebb „fennálló kalászokat" érlelne. Az általa kimódolt tanárképzőből én részemről nem instálok, s aligha instál belőle az egyház, melynek ez irányban egészségesebb nézetei vannak, mint S. úr feltenni látszik. En részemről a tanárképzésre egyedül az egyetemi teljes philosophiai facult ást tartom hivatva, s ekkor is kell mellé oly intézkedéseket tenni, melyek az egyes disciplinák módszerének gyakorlati felmutatását s tényleges begyakorlását lehetővé teszik. Ott aztán lehet „turáni" nyelvészet, de lenni kell sok másnak is, a mit S. ur, a mint látszik, csak ugy en bagatelle akarna traktáltatni. De egy ilyen facultásnak 20-25 rendes tanár inkább kevés, mint sok, s ezeknek a tudományok zászlóvivőinek kell lenniök. Hogy egy ilyennek felállítása egyszerűbb és könnyebb, illetőleg kevesebb költséggel járó volna, mint egy jogakadémia visszaállítása, melynek különben is vannak alapjai s investitiói, ezt széles ez országban aligha nem egyedül S. úr hiszi. Bocsássa meg S. úr, ha ezen igénytelen soraim befejezéseül megjegyzem, hogy javaslata, mely szerint mondjunk le a jogakadémiáról, melyet aligha képesek leszünk felállítani s állitsunk fel Eperjesen tanárképző intézetet, midőn legelőször hallottam, — s meg kell jegyeznem, hogy az én fogalmaim szerinti tanárképző lebegett szemeim előtt — nevetésre fakasztott, mert egészen oly benyomást tett rám, mint ama, közszájon forgó mese a fejedelmi naivitásról: egy nevezetes fejedelemasszony, midőn előtte tanácsosai élénk színekben tüntették fel a nép nyomorát, mondván végre : Felség, a népnek nincs kenyere, igy kiáltott fel : „de hát egyenek akkor zsemlyét." OTROKOCSI VÉGH DÁNIEL, BELFÖLD. A magyarhoni e. e. e. gyámintézet közgyűlése. A magyarhoni e. e. e. gyámintézet ez évi közgyűlését f. hó 13. és 14-én Dobsina városában tartotta. Nevezetes e gyűlés több tekintetből : mert hazánk egyik legszebb pontján tartatott; nagy horderejű, hosszú időkre szóló intézményt rendezett be ; felejthetlen kirándulással fejeztetett be, ért véget. Gondolom nem lesz érdektelen, ha e gyűléssel olvasóinkat közelebbről megismertetem?! A Budapesten ülésezett egyetemes egyházi gyül és végeztével az ott jelen volt tagok egy része még okt. 12-én este a losonci indóház pályaudvarán találkozott, azon célból, hogy Fülek-Bánrévén át a magyar állami vasúttal Dobsina felé tartson. A látni vágyó csapat élén mindenütt és mindenben előlment annak szeretett vezetője, a gyámintézeti gyűlés elnöke Cékus István superintendes úr. Ot szeretve követték : Sárkány Sámuel, Zelenka Pál, Jákobéi József, Gyurátz Ferenc, Schleining Vilmos, Tatay Sámuel, Ritter István, Horváth Sámuel, Fadgyas Pál, Szutter Károly sat. lelkész urak. A „jó reggelt" egymásra Füleken köszöntöttük el, hol egy óránál tovább időzik a fölfelé lassan siető vonat. Alig hogy Feledre értünk, a tiszolci vasút mentén elibénk kanyarodott a szép Rimavölgye, Rimaszombat a távolba is ellátszó ékes tornyaival. Ezen még őszszel is tavaszi völgyet csakhamar szem elől tévesztjük azon hegyoldal következtében, mely elibénk tolakodik, és a melynek aljába a Sajó vetett ágyat magának. Ezután folyton a Sajó völgyön megyünk felfelé, kalauzolván bennünket mindég a lefele csörtető Sajó egész Dobsináig, melynek hegyeiben fakad. A Sajó völgyébe a több helyen vontatóra váró, nehezen futó tüzes paripa (oly nehézkesen megy) Bánrévénél fordul be Feled felől jöve, felfelé. De e lassúságnak is hasznát veheti ki rajta utazik, mert Bánrévén villásreggelit vévén magához, mint mi tettük, Tornaijához érve, annál tovább elandaloghat a balra eső közeli Hamva fölött, hol a nagy költő egykor magát, még a régi „egércsapda" lakással is kibékítette, azt is költői tárgynak találta, most pedig