Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-10-07 / 40. szám

mokkái szemközt, melyeket kiállsz, az ellentállás közt, melylyel találkozol, a rágalommal szemben, mely rád szórja nyilait. Minden egyebet bizzál Istenre. Még egy nemzedék se zörgetett lázas nyugtalansággal a jövő kapuja előtt a nélkül, hogy végre meg nem nyittatott és világosság nem küldetett volna számára; még egy idő sem állított égető kérdéseket az istenség elé anélkül, hogy arra az igazság örök forrásából végre is kielégítő feleletet nem kapott volna. Örülj azon, hogy te a jelen korszaknak vagy gyer­a szokásos külső formát összetéveszti az imádság belső szellemével. íme e három megismertető vonást állítja fel s meny­nyi geniálitásgal bizonyítja be igazait. Egyik rész szebb és dúsabb fejtegetésben, tartalomban a másiknál. Sehol egy pillanatnyi lankadás, vagy tárgytól eltérés, mindenütt a kedélygazdagság és mélység végtelen hullámzása, mit fénynyel borit a hitsugár, s csókdos a költészet üde, enyelgő szellője. Olvasásánál úgy érezzük, hogy az eszmék és gondolatok a mi elménkben is forrtak, de nem tud­tunk azoknak nevet adni, most oda áll e beszédében Láng szelleme lelkünk titkos könyvéhez, s kiolvassa annak eszméit, nevet ad a nevezhetetlennek. Mily szépen adja az ima fogalmát a következőkben : „Az ima az Istent szerető, Istenben lélekző szívnek virága és gyümölcse, mint a virág szabadon nyilik ki és önként tárja fel kelyhét, hogy égi harmat, napfény és világosság hulljon reá, ép ily szabadon nyilik a szív is, hogy az ég vonulhasson be abba. Avagy kérdi-e hát a virág, ha illatos, ha virágzik : mi lesz jutalmam ezért? O meg van elégedve azzal, hogy a világnak egy kicsi ékességét ké­pezi, hogy égi harmatot szívhat magába, s hogy illatot bocsáthat magából azért hálául. Mit kérdezősködik a val­lásos ember is az után, mi haszna van imádságának ? Elég szerencse, elég jutalom az, hogy imádkozni tud, hogy Isten a teremtettség oly koronájává tette őt, mely Istent meg­ismerni, dicsérni és magasztalni képes" stb. A második részben azon minden oldalról vértezett, hozzá férhetetlen logika magaslik ki, melylyel az imád­ságról általánosan elterjedt, téves fogalmat ostromolja s dönti meg. Ki ezt figyelmesen elolvassa, az alig ha fog többé jó kedvvel esőért, vagy jó időért könyörögni. Egy­másután állítja itt a régi felfogás sz. Írásbeli alapjait az ó- és ujtestamentomból ; Ilyés imádságát (I. Kir. XVIII. 42.), továbbá a hamis bíróról és az éjfélkor kérelmező barátról szóló példázolatot, elmondja, hogy ezt a felfogást úgy a régi mint az ujabb korban a legkegyesebb emberek ápolák, végül hivatkozik Luther követelő modorú imádságára, azután kimutatja mind­ezeknek képtelenségét : „az a szellemű-imádság az, — mondja, — melyben az ember, ki alig lát túl házának küszöbén, arra merészkedik, hogy ő megtudja mondani Istennek, hogy mi lenne tulajdonképen a helyes és leg­jobb." S midőn e képen megdönti a helytelen felfogást: felveti a kérdést: „Es még is imádkozunk?* Igen! Felel reá, csakhogy ezt nem oly számítással teszszük, mintha képesek volnánk ez által Isten akaratát megváltoztatni, hanem hogy saját akaratunk változzék meg, hogy a véges okok végtelen láncolatán éíty az egyetlen okhoz, minden dolgok egyedüli alapjához emelkedve csend és béke szálljon ez által szivünkbe" stb. „S e nézetünk mellett — foly­tatja — a világ legnagyobb imádkozójának példája szól helyeslőleg. Hogyan kezdette Jézus a Gecsemane kertben? Dobogó szívvel, gyorsan verő érütéssel, most ide, majd oda sietve, most alvó tanítványaihoz, majd megint magá­nos helyéhez térve; irtózatosan hánykódva bensejében, meke, amelyben mindenek megvizsgáltatnak s megpró­báltatnak ; a melyben a vélemények és törekvések minden oldalról ily ellenségesen küzdenek egymással. Küzdelem az élet, és az élet: öröm. Egykor megtisztul az, ami most zavaros; megoldatik az, ami most bonyolódott, és alakot ölt magára az, a mi most homályban zsibong ; mert az emberiség történetében is törvényi rend és gondolat ural­kodik, épen ugy, mint a természetben, s a világ örök szelleme az emberek viharos szenvedélyeiből, önző törekvé­seiből, azok tévedéseiből és igazaiból szövi fényes ruhá­zatát." stb. Szólott-e hitszónok ennél hathatósabb, erőteljesebb, vigasztalóbb hangon az isteni gondviselésről ? Sőt szólott-e valaha így, annyi szépséggel, hittel, bölcseséggel és szo­katlanul uj felfogással? En amennyire szerény ismeretköröm terjed, határozottan n e m-mel bátorkodom felelni! Igy oldani meg a világ folyásának bonyolult voltát, az élet­világesemények egymásnak ellent mondó, kuszált érdekeit, harcait, törekvéseit; ennyi fenséges nyugalommal és édes bizalommal tekinteni a világ háborgásának százrétű örvé­nyeire, s a jelenvaló élet- és világesemények kétkedésbe ragadó hullámai közöl az emberi lelket a hit biztos szik­lájára annyi erővel felemelni, csak egy embernek sikerült, és ez: az annyiszor megkövezett óriás szellem, Lang Henrik. Mennél mélyebben bocsátkozunk Lang szellemének kincsekkel rakott bányájába, annál csodásabb világ tá­rul elénk. Itt van például az „Imádságról" szóló beszéde. Kérlelhetlen logikával töri össze ebben a régi világ nézetét az Istenről, az imádságról; nem kiméli a mult balvélekedését, s a jelenben uralkodó téves felfogásokat, nem Luther észjárását, sőt nem magát a bibliát se érzett igazságának védelmében. Ján. VI. 24. alapján azt a kér­dést veti fel: „Mit tesz keresztyénileg imádkozni ?" E kérdésre három megismertető vonásával felel a ker. imá­nak, melyek — úgymond — a ker. imát a nem ker. imától megkülönböztetik. Első megismertető vonás: a nem ker. imádság az önzés imája, a ker. ima a lemondás imája; vagyis amaz az em­ber érzéki vágyainak eszközévé akarja tenni Istent, ez pedig az embert teszi az isteni célok és gondolatok eszközévé. II. A nem ker. ima azt óhajtja, hogy az isteni akarat, a ker. ima pedig hogy az emberi akarat változzék meg. III. A nem ker. ima

Next

/
Thumbnails
Contents