Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-09-30 / 39. szám

Német-, Magyarországban és általában mindenütt a szabadelvűek fillérei is egybefolynak a közöserővel ápolt szeretetművek terjesztésére. Nincsen reá példa, hogy a liberális protestáns uem adakozott volna oly buzgósággal mint az orthodox hittestvér missióra, bibliaterjesztésre, szegények felsegélésére vagy más jótékony célra. Mi is örömest aláírjuk Pál szavait: Krisztusban csak azon hit ér valamit, mely tevékeny a szeretetben. Nincsen tehát okuk, minket méltatlan vádakkal sújtani ! Irányuk legbuzgóbb hive a haldokló M o n o d A d o 1 p h e mondta : Si d'étre aimé est toute la dogmatique de 1' Evangile, aimer c'en est toute la morale. Ha szerettetni az evangyeliom egész hittana, ügy szeretni az egész erkölcstana. Mily fenséges szó, érdemes, hogy Monod követői mesterök intését szemmel tartsák, ha újra meg újra pálcát akarnak törni a vallásos liberalismus felett, mely egyházunk legőszintébb és legmaradandóbb támasza. WEBER SAMU. A halottak temetéséről Motto : Prédikáljad az igét, rajta légy mind alkalmatos mind alkalmatlan időben. (II. Tim. IV. 2.) Nagyon itt van már az ideje, hogy egyházi életünk egyes sebeit vizsgálgassuk s orvoslásuk módjáról tanácskozzunk. Ez a szervezetlenség, szabadságnak keresztelt fejetlenség, az egyéni akaratnak semmi köztörvény által sem mérsékelt érvényesülhetése oly bajok, melyek káros következményeiket már is mutogatják egyházi életünkben, s félő, hogy a jövő még gyászosabb leend. Nagyon igaza van Turcsányi urnák, hogy a hány ház annyi szokás. Bármely functio teljesítésére közvetlen szomszédunkban sem léphetünk fel előleges tájékoztatás nélkül. Ez a rendszertelenség azonban temetéseinknél éri el zenithjét; s ha igaz — a mi pedig kétségbe nem vonható — Szekeres úrnak azon állítása, hogy „cultusunk a 0 fokig egyszerű", úgy nem tagadhatjuk azon szomorú igazságot sem, hogy temetéseink nagy része valóságos botránkozás köve. Nézzük csak el a legtöbb temetést, s hallgassuk végig azokat a legfájóbb sebeket kíméletlenül tépő és szakgató, minden aesthetikai szabályt nélkülöző, semmi tanúságot, semmi vigaszt nem nyújtó, egyedül a jajveszékelésben nyilvánuló-hatást kereső búcsúzta- i t ó k a t — hallgassuk csak végig annak a 2—3 darab 8—10 éves gyermeknek fülrepesztő, tactus nélküli éktelen si vitását, s kérdem, hogy mint az ölyv közeledtére a galambok: nem repül-e el lelkünkből minden vallásos érzés, s helyét nem a legnagyobb intignatio vagy a kegyes érzés ily szándékos gyilkolása feletti fájdalom foglalja-e el? Én temetéseinknél mindenek előtt kiküszöbölendőnek tartom a búcsúztatót, mint célszerűtlent, izlésrontót s a nép vallás-erkölcsi életére határozottan káros befolyású szokást. Másodszor megszüntetendőnek ítélem: az iskolás gyermekek temetésre járatását, mint a gyermekek egészségére ártalmas, őket a tanulástúl elfogó, a vallás erkölcsi életre pedig botránkoztatólag ható szokást. S ha kérdik, hogy hát akkor ki énekel? rámutatok a róm. katholikusok temetésére, hol az egész nép inposans éneke kiséri a megboldogult lelkét égi hona felé. S hogy a prot. közönséget a temetéseken való éneklésre nem volna nehéz rászoktatni, tudom onnan, mert valahányszor — bár hol is — a rector — ugy nyári időben például — nem visz magával gyereket, a közönség egyrésze mindig segít neki énekelni. (Itt még azt is felhozhatnám, hogy több községet ismerek, hol a tanitó az egyháztagok között dalárdát szervezett temetéseken ezek valóban meglepő szépen énekeltek : de az ilyen privát buzgóság és jóakarattól függvén, kötelező erejűvé tételét nehéznek tartom.) Ha egyszer e két — hasznos taggá semmiként nem fejleszthető kinövést elmetszettük, akkor — s szerintem csak is akkor vehető fel a kérdés, hogy temetési szertartásunkat miként tegyük egyöntetűvé. Mielőtt azonban e kérdést illetőleg igénytelen véleményemet elmondanám, szükségesnek tartom először azon kérdést vetni fel: miért temetünk ? A pap szerintem minden hivatalos alkalommal, mint Isten szolgája, mint a vallás bajnoka lép föl, istenországa érdekében. S ha Pál apostolnak általam mottóul választott intését általános érvényűnek ismerjük el, úgy Szekeres úrral azt állítom, hogy: „a halotti alkalomnál alkalmasabb tért az ige termékenyül hintésére nem ismerek, kivéve tán a főbb ünnepeket." S míg egyrészről szükségesnek tartom, hogy a pap, a csapás terhe alatt földre rogyott lelket az ima szárnyain fölemelje Isten trónusához, más részről mulhatlannak ítélem, hogy alkalmi beszéde által a mindent subjectiv szempontból ítélni szerető emberi elmélet emelje az objectivitas magaslatára, a parány 77*