Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-09-30 / 39. szám

múlandóságáról az Egész változhatatlanságára, egy felsőbb erkölcsi világrend megértésére s az ezt intéző Isten akaratának bölcseségóbeni megnyugvásra. Embertársaink, annál inkább kedveseink halála szivünket keserű bánattal, elménket Isten igazságában való kételkedéssel tölti el; a temetés célja tehát: hogy az egyházi szónok emelje a szivet Istenhez, a sajgó sebbe gyöngéden csepegtesse a vallás balzsamát a kételkedést pedig győzze le a vallás igazságaival. De a mi kiadott ós kiadatlan halotti beszédeink nagy részének az a legnagyobb baja, hogy magasabb szempontok helyett hízelgőkké lesznek, melyek minden egy, még oly közönséges halottat is, mint az erkölcsi nagyság példányát, az emberi tökéletesség tükrét tüntetik fel. Mi nem az igét praedicáljuk, hanem az egyéni — legtöbbször hazug — érdemet, sőt némelyek — hiszem csak kevesen — Turcsányi úrként a fizetés nagysága szerint dicsérnek meg valakit. Ezek elfeledkeznek az irás szavairól, s „nem kész indulattal legeltetik Istennek seregét, hanem kívánván éktelenül a nyereséget."* Nem embernek vagyunk mi szolgái, hanem Istennek. Vallásunkat gyalázzuk meg, ha azt az emberi hiu nagyra vágyás eszközévé alacsonyítjuk. A pap a vallásos élet representánsa, emberi tekintetnek magát alávetni nem szabad. Hogy oratiot vagy praedicatiót mondjunk-e, ón azt alárendelt kérdésnek tartom, mivel célja ós tárgya mindkettőnek ugyan egy, csak azt ne tévessze a pap szem elől, hogy Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, s a koldust is ép azon szertartással temesse el mivel a gazdagot. Ugy de — mondják — hol van az az elme, mely ugyanazon eszmekörben folyton folyvást ujat tudna mondani? Én magamat kérdem: hol van az az elme, mely ugyanazon eszme bővebb fejtegetését ugyanazon szavakkal képes újra tárgyalni. Hát imát nem minden nap mondunk-e, s elménk könyv nélkül sem fogy ki Istennek magasztalásából. Aztán meg nem is szükséges mindig szónoklati remeket praedicálni, szóljon csak a száj a szívnek teljességéből, sohse féljünk, hogy nem hatunk Nagyon ritka eset az, midőn valódi póldánykópek felet beszélhetünk, ilyenkor aztán beszédünk is a tárgy gazdagsága folytán könnyebben lehet példányszerű. * I. Péter V. 2. A temetési actust illetőleg országosan elfogadhatónak tartanám a szatmár-németi zsinat XIII. végzését, mely igy szól:** „A halottakat — miként már régóta szokásba jött — harangszó mellett, s kegyes énekekkel vigyék ki a temetőkbe, s felettük a kimultakhoz alkalmazott illő beszédeket tartsanak, de úgy, hogy azok nem annyira dicsérők vagy magasztalók, mint inkább tanitók és vigasztalók legyenek, hogy így a szónoklók a hízelgés gyanújába ue jöjjenek. Továbbá azokat a gyász énekeket vagy siralmas verseket, melyek legtöbbször a könyek kicsal ására készült vénasszonyos hiábavalóságokkal teljesen valamint azon esetlen énekeket is, melyek mostanában némely a hittanhoz igen keveset értőktől, csaknem világi irálylyal innen és onnan össze férc eltettek, ki kell vetni a szent szertartásokból, hanem azon régi ós használt énekeket énekelni, a melyekhez a nóp már hozzá szokott. * ERCSEY SAMU. ** Kiss Áron fordítása szerint. ISKOLAÜGY. Az eperjesi evang. jogakadémia ügyében. Tizennégy évi működése után az eperjesi jogakadémia az ujjá szervezéshez szükséges pénzerő hiányában 1876. megszűnt. De ugy tetszik, mintha megszűnése csak álom, csak tetszhalál volna. Legalább remények élnek még a keblekben és komolyaknak látszó törekvések — ha nem is tettek — észlelhetők körünkben a jogakadémia visszaállítása érdekében. Az a kérdés, miért akarjuk Eperjesen újra felállítani a jogakadémiát, mi a célunk vele. Kettő a felelet. Először, azt mondjuk, célunk, hogy Eperjesen ne csak gymnasium, theologia, tanitóképző, hanem még egy főiskolai facultás is legyen, hogy intézetünk nagyobb legyen. Nem hiszem, hogy van valaki, ki ezt ne óhajtaná. Nem protestáns ember az, de nem is ' igazi hazafi az, ki szivén nem hordozza iskoláink fejlődését, bővülését, az egyetem felé emelkedését. Őseink első gondjuknak tartották nem csak elemi iskolákat, gymnasiumokat, hanem egyszersmind szakiskolákat is állítani fel. Legnagyobb szükség volt elemi tanítókra, tanárokra és lelkészekre. E mellett azonban, hogy nemesi ifjaink is, kik főkép a politikai közéletre szentelték magukat, protestáns intézetben nyerhessenek kiképeztetést, miután szakintézetek egyesítése a régi kor szellemében, a tudo-