Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-07-22 / 29. szám

igazol követőiknek iránya és mőködése. E két bölcsészet elveiben a különbség mellett sok hasonlóság is található, ezért tartják mindkettőt az ujabb természettudományok atyjának. Ez a vélemény helyes is, ha nem külön-külön vesszük, hanem működésük hatását egybefoglaljuk. Az egyik hatása közvetlen, mert a tapasztalati tények szükségességét hangsúlyozza, a másiké közvetett, a mennyiben az általánosításra fektet fősúlyt. Az egyiknél a módszer inductiv; de mindkettő kiindulási pontja a kritika és skepsis. Legkiválóbb szolgálatuk abban áll, hogy 1) a bölcsészetet határozottan elválasztják a theologiától, s hogy 2) uj vizsgálódási módszert állítanak fel. Ezen- az alapon fejlett ki az újkor bölcseletének minden iránya s ez oka a természettudományok nagy haladásának és bámulatos vívmányainak." „Az uj kor bölcsészetét három korszakra lehet felosztani. 1) Bacontól Kantig, 2) Kanttól Comte Ágostonig, 3) Comtetól mostanig. Az elsőben kiváló szerepet játszik a materialismus és az idealismus küzdelme a másodikban a kriticismus túlnyomó jelentőségű, végre a harmadikban a positivismus és ennek alapján a fejlődési elmélet lép előtérbe s igazgatja az emberi gondolkozást. Ez elvek egyike sem uj, mind feltalálhatni a görög bölcsészetben mint csirát; azonban uj a módszer, mely által a nagy problémákat megfejteni igyekszik az ember. Ezt fejezi ki mindkét alapitó következő szavaiban : „a kik a helyes irányt követik, nagyobb előmenetelt tesznek, ha lassan haladnak is, mint a kik gyorsan haladnak rosz irányban (Des Cartes) ; „egy sánta a helyes uton elhágy egy versenyfutót, ki rosz uton megy" (Bacon)." A közlött tartalom, kor és korszak jellemzések, ugy hiszem eléggé visszatükrözik szerző felfogását a bölcsészeti szellemfejlődés történetéről ; egyszersmind kellően illustrálják azon szellemet, mely könyvén átvonúl. E szellem egészséges, tiszta bölcsészeti szellem, mely menten a német metayhysieusok beteges speculatióitól a bölcsészetben a special tudományok által tapasztalatilag összegyűjtött fogalmak és törvények rendszeresítőjét miveli. Szerinte „a bölesészetnek az volt s most is az a célja, hogy fölvilágosítást nyújtson a világról, az emberről, a társadalomról." S ha a theologus olvasó azt kérdené, hát az Istent hol hagyta? szerző bátran, de minden ro^z indulat nélkül felelné: ennek megismerésére én is, s más ember is képtelen. 0 positivista, ki tisztán megvonja a tudás és hit közötti határt, ki az Istent hinni és nem megismerni tudja. És ezt nagyon helyesen teszi. Az a bölcsészet, mely hitet és tudást dőrén összezavart, mely egy vagy több ész és hitdogmát alapul fogadva reá szép alkotású kártyavárakat épített, hítták legyen bármiféle — usnak avagy — musnak, biztos tudást keveset nyújtott az emberiségnek. Ellenben a hit és tudás világának összezavarása által okozott annyi kárt, képzett tudást s kedély és értelem harcát, mennyit legszélsőbb ellenfele az érzékieten s durva anyagon felülemelkedni nem tudó materialismus. Egy szóval, szerzőnk könyvét az az egészséges szellem lengi át, mely a mai bölcselők legtöbbjét vezeti: a biztos tapasztalatokon nyugvó okoskodás. Ennyit a könyv irányáról és felfogásáról — általánosságban. A részletekről szólani, nem egy kis ismertetés körébe vágó feladat. Futólag azonban megjegyzendő, hogy e munkácskában a detail-ok sincsenek mellőzve. Kezei között a fejlődés vezéreszméi, az egyes bölcsészek egyénisége, a rendszerek fő jellemvonási meglepő hűséggel és világosan domborodnak ki. Pár találó vonással hű vázlatot adni s kevés szóval sokat mondani: ez szerzőnek egyik erős oldala. Térben, bírálatban igaz mértékkel mér, a nélkül, hogy saját felfogása eclecticus szintelenségben mosódnék el. Mindössze is egy két idealista szenved némi rövidséget s kap kemény kritikát; de ebben is nem igaztalanság, hanem a szerző élesen markírozott egyénisége és stylusa nyilvánul. Ez pedig nagyon rendén van igy. Mert semmi sem helytelenebb egy tankönyvben, mint a felfogás és kifejezés mindent ellaposító szintelensége. A könyv stylusáról kiváló dicsérettel kell szólanom. Oly világos, szabatos, tömör és mégis könnyű stylust mint szerzőé, egy bölcsészeti Írónknál sem ismerek. Valóságos élvezet e kis compendium olvasása, mind a felfogási, mind a kifejezési könnyedség miatt. Álljon itt például a „Kant bölcselete" című §. pár pontja. „A németek e legnagyobb bölcsésze született Kőnigsbergben 1724. apr. 24, Élete a legegvhangúbb, a mit csak képzelni lehet. Szülőföldén tanult, ott tanított s ott halt meg (1808 febr. 12.) a nélkül, hogy csak egyszer is kimozdult volna Kőnigsbergbol. Élete folytonos tanulmányozás és tanulás volt, valódi mintaképe egy német professornak, kinél a pontosság napi teendőiben is oly szigorú volt, hogy a mint mondák, a torony óra nem jár pontosabban mint Kant Emánuel." „A tudományok minden ágában jártas volt s irt is nagyon sok tárgyról; de egyik sem gerjesztett nagyobb figyelmet, mig a „Tiszta ész bírálata" meg nem jelent. Ez képezi az ő bölcsészetének központját s ez szerezte meg Írójának, a föltétlen tekintélyt kora bölcsészei között. Nem is csuda ; mert a mű uj irány felé fordítja a filozofálás figyelmét, s uj alapra fekteti a filozófiát ; ezért szereti magát Copernieushoz hasonlítani, habár a hasonlat nem egészen talál. Főbb művei az előbbin kivül: a „G yakorlati ész bírálata" és az „ítélő erő bírálata." Nagy kár, hogy műveinek irálya csaknem élvezhetlen és érthetetlen ; ezért van oly sok s oly lényeges ellenmondás követői és magyarázói között." De legyen elég ennyi a kedves könyvből és könyvről, melyet én mind szerkezeti ügyessége, mind egészséges iránya, mind irálya könnyűsége miatt tankönyv irodalmunk legsikerültebbjei közé sorozok. Felhívom rá a szaktanárok, fel az ügybarát lelkészek s főként a theol ifjúság figyelmét, mint a bölcsészettörténelem legsikerültebb magyar nyelvű kompendiumára. Szerzőnek pedig