Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-21 / 3. szám

A magán intezetekben a családias élet csak némileg pótolható. Azáltal hogy az intézet tulajdonosnőjét mamának hívják, s egy csoport leányka az elsavanyodott kedélyű gouvernante fegyelme alatt él együtt, a családi élet nem kárpótolható, s annyival kevésbé mert mindenütt kirí, hogy az intézet üzlet, melynek végcélja a jövedelem fokozása. Mig a szülőkkel drága tandiját fizettetnek, a városból a legolcsóbb tanerőket szerzik meg órák adására nyomorult díjazásért. Reclamenak aztán néha egy pár neves irót vagy paedagogot szereznek, de a kik legkevesebbet lenditenek az intézet ügyén. . Mindenben a külső látszatra helyezik a súlyt, s a növendékek hibáit nem hogy kiirtanák, hanem inkább dédelgetik. A directrice a szülőknek mindig a növendék dicséretes haladásáról, a növendék pedig elégedettségéről, otthoniasságáról ír. Ezen ferde irányhoz képest a tanítás főcélja a fényes vizsga, pergő feleletek betanítása. Úgy látszik az egész képzés oda irányul, hogy a leányt a társaságban megjelenésre, vagy épen a férjhezmenetelre szellemileg kistafirozzák, a miért is a külső ügyességekre s azon tulajdonok elsajátítására törekednek, melyekkel aránylag rövid idő alatt sokat lehet mutatni, a melyek azonban az avatatlanok előtt tetszetős színben tűnnek fel. Igy fejlesztik a növendékekben a valódi képzettségre törekvés helyett a műveltség látszatával való tetszelgést és hiúságot, holott különben isr

mint Feneion mondja, a nők rendesen még hajlandóbbak a szellemesség csillogása, mint a testi szépség által tetszelegni. Jórészt a nevetés emiitett hibái, helyesebben bűnei okozzák a mostani nőképzésnek egyik leggyakoribb és legnagyobb árnyoldalát: az alapos műveltség hiányát és a felületességet. Méltán jegyzi meg erre M. A., hogy a felszinességnek s a belőle származó fonákságnak köszönhető jórészt, hogy a férfiak között még ma is sokan előítélettel, sőt bizonyos ellenszenvvel viseltetnek a nők nagyobb mérvű kiképeztetése iránt. A nevelőintézet előnye a zárda fölött az, hogy a növendéket a világtól nem zárja úgy el, és kivált ha az igazgatónő maga is feleség és anya, a családi életet jobban pótolhatja; hátránya pedig, hogy a leggyakrabban anyagi nyereségre alapított vállalat. Ezzel elérkeztünk eddigi hazai nőnevelésünk másik módjához, a zárdai neveléshez. A zárdai nőneveldék Franciaországban még a mult század folytán jöttek divatba. Onnan származott át hozzánk, s kath. főpapjaink, hogy a családokra való befolyásukat emeljék, a két utóbbi évtizedben, különösen a szatmári, veszprémi, kassai püspökök s a kalocsai érsek számos nőnevelő zárdát alapítottak. A zárdák a leányokat családjuk köréből egészen kiveszik s a világtól mesterségesen elzárva nevelik, elannyira, hogy a legtöbb helyen még csak az ablakhoz sem szabad meuniök, Emellett olyanok nevelik őket, kikre nézve a családélet idegenné vált, kik arról mint szerintük tökéletlenről egy tökéletesebb szent életért végkép lemondtak. A világról lemondott, a társas élettől el szigetelt apáca, angolszűz vagy nénike bizonyára legkevésbé képes növendékeit a társadalmi életre előkészíteni, s a világban őket fenyegetendő Veszélyek ellenében megerősíteni. 1868 óta nyert nálunk nagyobb lendületet a nőnevelés ügye. Eötvös és Trefort e tekintetben is nem mindennapi érdemeket szereztek. A b u d a v á r i á 11 a m i nőtanitók épezde megalkoitatott, Zirzen Janka hervadhatlan érdemei folytán mintaintézetté nőtte ki magát. Ez anyaíntézetet Budavárából Budapest Terézvárosába tették átal, s jelenleg ott folytatja áldásos működését. Pozsonyban, Szabadkán, Kolozsvártfc, Budapest Vízivárosában hasonlók állíttattak fel, melyekbe annyira tódulnak a növendékek, hogy, mint értesülünk, Kassán, vagy a magyar mivelődés egyik nevezetes őr-állomásán Mármarosszi^eten, hol ma is létezik a lelkes özv. Mán Józsefné által kezdeményezett és fenntartott leányiskola, ujabb ilyen állami intézetet szerveznek. E nagy fontosságú mozgalomról M. A. egy szóval sem emlékezik. Pedig „a nőképzés hazánkban" eddigelé alkalmasint legtöbbet köszönhet ez intézeteknek. Ahány tanítónő működik hazánkban, csekély kivétellel mindnyája e képezdékből került ki, hogy apostolaivá legyenek a közművelődésnek, a nemzetiségnek, a nők szellemi munkára jogosultsága elismerésének. Ha a szerző mindezeket megfontolta volna, kétségkívül nem hagyja emlitetlenül a különben is elég terjedelmes munkájában. Nézetünk szerint az állami nőtanitóképzők hivatva vannak a zárdák, a nőegyleti iskolák, a magánneveldék kezéből kivenni a hazai nőnevelés ügyét. Ez utóbbiak, a nőegyleti nevelőintézetek, a közelebbi években alakultak. Közöttük úttörőül tisztelhetjük a Veres-Benicky Hermin által kezdeményezett, s tovább fejlesztett országos nőképző egyletet. Itt tartotta, az egylet által mult év márciusában rendezett estélyen M. A. azon előadásait, melyek jelen művének egyik felét képezik. A mű másik fele Trefort miniszter megbízásából készült két dolgozat, szerző által a képviselőházban említett női középiskolákról. Az összehasonlításra alapúi, s a munka hátteréül szolgálnak a németországi ujabb mozgalmak a felsőbb leányiskolák érdekében, a Vassar College Észak-Amerikában s az oroszországi leánynevelő intézetek és női gymnasiumok ismertetése. De térjünk vissza a nőegyletekre, melyek jelentősége nem annyira a kezdet nehézségeivel küzködő tanintézetek létrehozásában áll, mint inkább abban, hogy szerteszétágazó olyan mozgalmat indítottak meg honunkban, melynek célja, s valószínűleg eredménye, a felsőbb nőképzésnek átalános társadalmi közügygyé emelése s a magyar nemzeti nőképzés organizálása. Ha a felsőbb nőképzés ekkép országszerte társadalmi közügygyé válik, akkor már közel van az idő, hogy azt a községek meg az állam oly mértékben ismerjék el saját ügyöknek, mint az oktatás többi ágait.