Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-07 / 1. szám

A reformatiot nyelvünk hitujitásnak mondja, és méltán, minthogy a történelem tanúsága szerint csakugyan e korszakalkotó eseménytől keltezhető a hitélet általános megújhodása, nemcsak a protestantismusban, hanem az ezzel szemben álló római egyházban is. De a reformatio által a hieüdőkben eszközölt változások koránt sem olyanok, hogy azok miatt szakadásnak kellett volna okvetlen történni. Bár mily nagyok voltak is a hiendőkre nézve a nézetkülönbségek, meg volt még is a hitformában oly közös alap, melynek fonalán elébb utóbb létre jöhetett volna az egyesség. De midőn a reformátorok a p r i m a mali labesre térve, a valóságban létező, uralkodó egyház helyébe az eszményit, a Krisztus fejedelemsége alatt szellemileg egyesülő láthatatlan egyházat teszik; midőn a papi hierarchia ellenében kimondják, hogy „a keresztyének igazság szerint mind a papi rendhez tartoznak, és csak hivatalra nézve különböznek egymástól,* : e paradoxnak látszó mondattal, mely a szent irás értelmében az egyetemes papság elvét állítja fel, a reformatio egy, a római egyházzal homlokegyenest ellenkező oly társadalmi rendszert szentesített, hol a tagok teljes jogegyenlőségénél fogva föltétlen engedelmességről többé szó sem lehet, és a felsőbbséget, mint a közbizalom kifolyását folytonos munkásság által kell kiérdemelni. A dolgok e rendét könnyebb volt a theoriában megállapítani,és eszményileg kiszínezni, mint megvalósítani ; mert az a kizárólag erkölcsi eszközökre támaszkodó egyházkormány, mely egyedül az értelemre hivatkozik, kormányzók és kormányzottak részéről a vallásos tudat oly kifejlettségét föltételezi, mely a reformatió korában sem a közönségnél, sem a papság között nem igen volt található. A reformátorok ezt belátván, siettek is csaknem emberfeletti erőfeszítéssel szó- és írásbeli oktatás utján segíteni a bajon, tanítottak, prédikáltak, népiskolákat szerveztek, tudományos és népszerű könyveket irtak, szóval mindent elkövettek, hogy a vallásos eszmék oly mozgalmát idézzék elő, mely a társadalom minden rétegeibe elhatván, lehetővé tegye amaz eszményi kormányrendszer életbeléptetését. Azonban hamarabb mintsem törekvésük megteremhette volna várt gyümölcsét, kiütöttek a pórlázadások, ós a német reformatio, hogy ügyét a lázongó népnek tett egyházi jogengedmények által ne kockáztassa, az egyházi kormányt mindenestül a világi hatalom aegise alá helyezte, s így a kormányzatra nézve a német reformatio nem annyira rendszert, mint urat cserélt. Kedvezőbb viszonyok között alakult meg a reformált egyház kormányzata Svájcban. Kálvin vaskővetkezetességű esze mind elejétől fogva oda irányzódik, hogy a hatalomnak Istentől való származásához képest a polgári kormány szervezetét is theokratiai alapra fektesse; a község Isten rendeletéből letéteményese a hatalomnak, következésképen a hatalom kezelésmódja Isten kijelentett akarata szerint állapítandó meg. E szerint a polgári áthágás egyszersmind Isten ellen elkövetett bűn és így az Isten rendelte megtorlás irányában alkalmazandó, a hitbeli vétséget pedig bünteti a hatalom, nem vallási szempontból, hanem mint a polgári törvény ellen elkövetett bünt. Ez kerülő uton csak olyan kényszer-rendszert állapít meg a községi képviselet, mint a római egyház a papi hierarchia alapján, és a lelkiismereti szabadság vajmi keveset nyert azzal, hogy a hitbeli vélemény nem fenyíttetik meg az egyház, hanem büntettetik a polgári hatalom nevében. Hazánkban, hol könnyen érthető okokból a német rendszer épen nem, a genfi rendszer pedig csak korlátolt mértékben volt alkalmazható, consistentiát a protestáns egyháznak épen az adott, ami folyvást megsemmisítésére volt irányozva, t. i. a nyomás; amit el nem törölhetett, azt csak annál jobban megszilárdította, ós lehetővé tette, hogy egyfelől az egyetemes papság elvéhez alkalmazkodva a papmarasztás uzusát be vegye, más felől az e k -klézsia követés és más hasonló kényszerintézkedések által a genfi rendszert legalább kicsiben nálunk is meghonosítsa. Azonban a protestáns egyház minden afféle intézkedésével, mely a társadalmi lét rég letűnt korának egészen más rendéhez tartozott, a civilisatió haladó fejlődése folytáu csak hamar felhagyott, és ma az államéletnek az 1848-diki törvények alapján történt átalakulása mellett, még ha a scutica iránti előszeretetből némelyek óhajtanák is, többé visszaállítható nem volna. Az emberiség fejlődése az ideiglenes mankókat sorra elszedegeti, ós helyükbe amaz örök törvényeket kell alkalmaznunk, melyeket Isten mind elejétől fogva a dolgol ba oltott. Ilyen társadalmi törvény az, hogy „ami a szabadságból született, a szabadság által kell 1*