Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-07 / 1. szám

élnie vagy az igazság által elvesznie". E törvényről nekünk protestánsoknak legkevésbé illik megfeledkez­nünk és határozottan vissza kell utasítanunk minden olyan kísérletet, mely a protestáns szabadságot gyö­kerében megtámadva a hívek megfogyatkozott egyhá­ziasságát külső hatalmi eszközök által akarja hely­reállítani. Maga az a tény, hogy a reform átió által vallá­silag nagykorúnak proclamált népet ma, negyedfél századdal később némelyek gyámság alá helyzendőnek tartják, csak azt bizonyítja, hogy „a szabadságban, melylyel minket a Krisztus megszabadított", meg nem állottunk és a dicső reformátorok nyomdokit el­hagytuk. Azokat kell ismét felkeresnünk, és visszatérve Luther első álláspontjára egész erőből azon lennünk, hogy a hitoktatás célszerűbb berendezése, a bibliaolvasás közönségesebbé tétele, népszerű vallási iratok terjesztése által, és mindenféle egyéb hatalmunkban álló módon a vallási köztudat élénkülését eszközöljük és lehetővé tegyük a puszta erkölcsi eszközökkel való egyházkormányzást ugy, amint a nagy reformátorok azt célba vették. Jól tudom, hogy az nem könnyű feladat, hogy a mai kor utilitási iránya mellett erős dolog lesz az embereket arról meggyőzni, hogy halhatatlan lelkük érdekében közreműködni legalább is olyan szükség, mint az a jó részt sisyphusi munka, melyet politikai érdekeik megóvása tekintetéből tesznek; de mikor a tényleges viszonyok az alternatívát úgy ál ítják, hogy vagy keményen munkálkodni és élni, vagy tétlen el­veszni kell: én percig sem kétkedem, hogy egyházaink őrállói a helyzet válságát gondolóra vévén, majd mun­kára serkennek és a mulasztottakat helyreigazítják. Bár meddig panaszkodunk, azzal a dolgon se­gítve nem lesz; hanem aki egyházi állapotaink jobbra fordulását igazán óhajtja, ne feledje, hogy mikor köz a hanyatlás, ő maga is okvetlen részes abban, minél­fogva mindenekelőtt magán kell kezdenie, és a ha­nyatló vallásos életet magában feltámasztania az által, hogy hittel és a siker biztos reményével fog oly mun­kához, melyet Isten akarata szerint teljesít. A magyar protestáns egyház negyedfél százados megpróbáltatása alatt váltig megtanulhatta, e közmon­dás igazságát: „segíts magadon, s az Isten is meg­segít" ; de megtanulhatta az egyház minden egyes tagja is, hogy oldott kéve féle közállapotunk mellett biztos segítséget sehonnan nem várhatván, maga lásson a munkához, bízván dolga sikerét és kimenetelét arra, kitől missióját vette, az Istenre. Ezt nem holmi kenetes flosculusként, hanem mint olyan igazságot mondom ki, melyre a reformátorok müvüket első sorban alapították, midőn lerontván há­tuk mögött a hidat, mely világi méltóság, kincs és hatalom felé vitt, dolgukat merőben Isten kezére bizták. Pedig mikor ők fölléptek a társadalmi viszonyok ha­sonlíthatlanul gonoszabbak voltak mint ma; mert a nép tudatlanabb, sülyedtebb erkölcsű, a magasb osz­tályúak pedig törvényt nem ismerő, féktelen zsarno­kok voltak. Korunk oly durvaságot, minővel a reformátoroknak kellett ^zembe szállaniok, többé nem ismer; de nem kisebb veszedelmek rejlenek azon félmíveltség hóbort­jában, mely ujabb időben a vallást és ennek szolgáit azon mértékben hiszi mellőzhetni, melyben az isme­retek terjedését mind nagyobb körökben eszközli. Mintha az ismeret megszüntetné ós nem inkább emelné a szív ama titokteljes ösztönét, mely legfelségesebb vágyaival egy láthatatlan világhoz csatlakozik. Az embert a létért való mindennapi küzdelme önző célok felé vonzza, s ez ideig óráig elfelejtetheti vele emberi magasb rendeltetését, de az élet ünnepé­lyesb perceiben annál követelőbben szólal meg neinesb természetének geniusa, és jaj a szerencsétlennek, kit hervadt lelkű álbölcseség e ritkább felszólalásoktól is megfosztott. Soha se féltsük tehát a vallást sem a kor ma­terialisticus irányától, sem a vallások előállása törté­nelmét bolygató tudománytól; hanem tegye meg minden ember kötelességét a maga körében úgy, a hogy tudja, és bízza a többit a jó Istenre. Egy község sem sülyedhetett annyira, hogy ne találtassanak a serdülő nemzedékben a jóra fogéko­nyabb természetűek, kikből gondos vallási ápolás mellett idővel egyházukat szerető tagok, jóra való presbyterek válhatnának Pedig ha sikerül a lelkésznek értelmes, jóakaratú presbyteriumot megalkotni, ós ez uton jóra célzó szándékainak magában a népben se­gédeket szerezni, feladatának nehezebb részét megol­dottnak tekintheti, nem csak annyiban, hogy egyháza szellemi előmenetelét terv szerint munkálhatja, hanem a maga anyagi helyzetét is javíthatja szóval egyházát virágoztathatja. Azoktól, kik társadalmi állapotainkat javíthat­lanoknak, a nép sülyedt erkölcsét olyannak festik, í mintha azon mir semmi jó sem fogna, ezt kérdjük:

Next

/
Thumbnails
Contents