Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-17 / 24. szám

ember bámulja eszét, tevékenységét, de jellemétől visszaborzad. Azért mindenek fölött a jellem. 3. A hazafias&ág tekintetéből fájdalmasan esik az embernek látni, hallani s tapasztalni, hogy a hazának s az evangyelmi egyháznak ugyanazon fiai s testvérei, kivált a lutheránus papságnak egy része, mily különböző véleménynyel sőt ellenszenvvel viseltetik a haza, az állam institutiói, a nemzet fönhatósága irányában ; a miről itt most bővebben szólani nem akarok, de annyit mondhatok, hogy ezen jogtalan s indokolatlan üzelmeik által a papság tiszteletét s tekintélyét nem igen mozdítják elő. Holott épen a papság van hivatva első sorban is arra, hogy hirdesse a világnak azt az evangyéliomot, mely azt tanitja, hogy minden lélek engedelmes legyen a felső hatalmasságoknak, kivált oly fenhatóságnak, mely a szabad vallás gyakorlatot, az előrehaladást, az önkormányzatot, a nemzetiséget biztosítja, mely szempontból csak büszke lehet bármily nyelvű hazánkfia is. Epen azért kötelességünk, nekünk ev. papoknak oda működni, mert a capite foetet piscis, hogy ránk bizott híveinket, iskoláinkat ezen irányban vezessük s a megpróbáltatás idejében szilárdul álljunk a haza szeretetében, a hazafiság érzületében semmi és senki által magunkat felülmúlni ne engedjük. Azt tartom, hogy ez által tiszteletünket csak emelni fogjuk, még a „Nemzeti Hirlap" előtt is, a mely az izlam papjait följebb emeli a ker. vallás papjainál. 4. De még egy van hátra, a miről szólani akarok e tekintetben, ez az egyházi gondozás, cura pastoralis. Ugy látszik, hogy első sorban az ev. papnak hivatása a tanitás, az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása, „Urunk azon meghagyásánál fogva: menjetek a széles világba, s tanítsatok minden népeket és kereszteljétek meg stb., hogy megtartsák mindazt, a mit meghagytam néktek." Mert hiába, a tanításban van letéve az ember boldogságának s üdvének alapja. De a pap nem csak tanítója a gyülekezetnek s hirdetője az evangyéliomnak és kiszolgáltatója a szentségeknek, de lelki pásztora is, mert az Ur adott némelyeket apostolokat, prófétákat, evangyélistákat s pásztorokat. Az Úr mondá Péterhez: „legeltesd nyájamat s s őrizd báránykáiinat." Luk. ev. 15. v. 4. S e szerint a lelkész elhivatása különösen a gondozás. A jó pásztornak nincs addig nyugta, mig fel nem keresi az elveszett juhot. Pál apostol mondja egy helyütt: „Valamint boldogítók, a vallás igazságai, ugy szépek az evangyeliom hirdetőinek lábai a szent helyen." Hogy pedig ezen pásztori gondozás ismét visszakerüljönj különösen jelen időkben, kétszerte kívánatos az, a hol az elveszetteknek oly nagy a számok, a kikről fel kell tennünk, hogy tán nem tévedtek volna el annyira, ha hogy az őrző pásztor szemei jobban utána néztek volna. Igen, kétszerte nagyobb szükség van jelenkorban a gondozásra, a hol a pásztor szavaira oly kevesen hallgatnak ; talán tettének több elismerése leend. Annyi áll, hogy a papnak mi sem nyújthat jobb alkalmat népe viszonyainak s körülményeinek, szükségeinek, fogyatkozásainak felismerésére, mint az ily. pásztori látogatás, s ahoz mindig legkedvesebben látott vendég. Igaz, hogy annyi teendőink s foglalkozásaink, gondjaink között, nehéz s terhes a gondozás, de felette szükséges és nélkülözhetlen. Mert ismét annyi áll, hogy ott van hiveinknél minden tekintetben a legtöbb deficit, a hol a cura pastoralis leghiányosabb. Hiába hivatásunk missio. Menjetek stb. Mindezeket nem azért hoztam fel ez alkalommal, mintha a t. tagtársak mindezeket nálamnál jobban nem tudnák s nem éreznék, de csak felfrissíteni kívántam emiékezetökben, hogy a gyarló világban, a melyben a papi tisztelet s tekintély csaknem a nulla fagypontjára készül alászállittatni, azt a mennyire lehetséges megmenthessük, sőt emeljük, a mit az által gondoltam elérhetőnek, ha a felőlünk rosszul informált világnak, különösen mi ev. papok tudományos képzettséggel, tiszta jellemünkkel, hazafias érzelemmel és a cura pastoralis hű teljesítésével felelünk ; hogy addig is mig a várva-várt s annyira óhajtott zsinattartásának napja megérkezend, az irányunkban támasztott rosz vélemény ellen folytonosan tiltakozzunk. Ez szent kötelességünk, ha becsülettel megállani s becsülettel beszámolni akarunk. S ezzel a tisztelt tagtársakat még egyszer őszinte testvéri szeretettel s tisztelettel üdvözölve, jelen értekezletünket megnyitottnak nyilvánitom. ISKOLAÜGY. Az ez idő szerinti legnagyobb szellemi szédelgés! Motto: » Szolgáljon a latin nyelv ezután is a férfiúi tömött szólás és Írásmód példájául, s legyen mindenekfölött halhatatlan remekei által buzditója nemzetünknek római honszeretetre, római nagylelkűségre, római nagyságra !" Gr. Széchenyi István. (Folytatás.) Minden igaz ok nélkül rég arcába dobta a keztyűt az élet s csupa merő hálából, hogy annyi évszázadokon sőt ezredeken keresztül dajkálta szörny magzatát a társadalmat együttesen megtámadták, s támogatva a sok hűtelen viszonyoktól, rég ideje marják és marcangolják a magára hagyatott védtelen philologiát. „Der Mohr, hat seine Aufgabe gethan und gelöst, der Mohr kann gehen !" A jól megérdemlett hála s nyugdij helyett, ily stereotyp szavakkal abfertigolja dajkáját, életadó tején megerősödött hálátlan kamasz fia a társadalom, azt hivén, hogy már most saját zsirján is elélosködik, s megél pompásan, a maga emberségéből is. Körölbelül olyan sorsra jutott a classica philologia, mint a róm. kath. egyház. Ez is megoldván középkori missióját, a modern társadalom azt mondja most neki: „nincs szükségem még tovább