Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-03 / 22. szám

törvényszékéhez appelláljanak. Igy került aztán világ elé az „Egy népiskolai modern-rationalista tankönyv • cimű cikk (1. „Ev. Prot. Lap" 13. sz.), melynek névtelen szerzője siet kimondani a tisztelői által nehezen várt Ítéletet, melyszerint a két könyv közül „A szent történetek rövid foglalatja stb." cimű „teljesen céltévesztett, haszontalan munka" s jellemző naivsággal csakhamar utána veti: „Egyébiránt, ha a könyvecskék hozzánk is megérkeznek, tüzetesebben fogunk szólani rólok " Kiváncsi voltam a hirtelen támadt, kemény itélet okadatolására s a különben igen olcsó áron megszerezhető könyvecskéket, a kárhoztató lap szerkesztőségének sürgősen megküldtem. Ez keletkezési története a kérdéses könyvről megjelent második cikknek, mely az „Ev. prot. lap" 18-ik számában olvasható. Ha a népiskolai vallás-erkölcsi oktatás ügye nem volna oly komolyan égető kérdése nem csak a hazai, hanem az egyetemes protestántizmusnak is; ha nem épen ennek javulásától reménylenék sokan a minduntalan hangoztatott vallásos közöny lehető megszüntetését, vagy ha valaki, különösen pedig a névtelen biráló, felfedezte volna és birná már, a népiskolai vallás tankönyvek készítésének egyedül üdvezitő tudományát, akkor talán megtudnám magamnak magyarázni első cikkének hirtelenkedését, gunyoros, kicsinylő s a pataki paedagogusok felett élceskedő modorát s gyanúsító kifejezését, s önmegadó hallgatással fogadnám ilyen vagy amolyan bírálati véleményét ; de jelen körülményeink között, midőn a tananyag és paedagógiai vezérelvek, a vallástudomány és más tudomány-ágak között egyre létező áldástalan ellentétek miatt, még mindig elég okunk van panaszkodni, s hozzá még mindenkivel közös emberi korlátoltságunkat is — kivétel nélkül — hordozni kénytelenittetünk, ily körülmények között, mondom, nem érthetem azt az egészen uj keletű bírálati modort, — melynek terjedésétől mentsen is meg a kritikai morál jó szelleme, — mely szerint valamely könyvről könyv nélkül mondunk kárhoztató Ítéletet. Épen ezért, az emiitett két cikkre való folytonos tekintettel, szükségesnek látom elmondani: mily szempontok vezéreltek az elitélt könyvecske átdolgozása közben. Mind a két cikk azt tartja a szóban forgó könyv főhibájának, hogy modern theologiai felfogás szerint és hogy kérdések és feleletekben van készítve. Egyik is, másik is nehéz bűn ugyan a biráló szemében, de még sem annyira, hogy azok miatt a könyvecskét, a második és pedig a bírálat komoly hangján írott cikkében is, céltévesztett és haszontalan munkának nyilváníthatná; sőt inkább bevallja, hogy vannak abban sikerült, sikerültebb és legsikerültebb részletek. „Legsikerültebb — ugy mond — az utolsó (11-ik) szakasz, mely a reformáció történetét tárgyalja, még pedig igen helyesen, az általános reformációt ép ugy mint a ker. egyház megelőző történeteit ia stb." „Előnyére szolgálnak" — mondja később — „hogy nyelvezete átalában egyszerű, könnyen érthető, magyaros s többnyire rövid mondatokból áll" stb. Nincs tehát más baj, csak a modern-theologiai felfogás és az anyagközlés módja, a tanmód. Feltűnő azonban, hogy biráló csupán jelezi, de egyetlen szóval sem próbálja kimutatni a modern-theologiai felfogás helytelenségét s paedagógia-ellenes voltát. Elégnek tartja a legtekintélyesebb, — bár meg nem nevezett — paedagógusokra hivatkozni, a kik szerint „a népiskolai bibliai-történet tanitásának, -egyik vagy másik theologiai irány szolgálatában állani nem szabad" s az egyedül helyes közép útnak vallja, hogy „azt, a mi a bibliában van s úgy a mint olvashat'ó, tegyük tanítványaink elé." (Lásd Ev. prot. lap 13-ik sz.) Azt hiszem, hogy a ki a legtekintélyesebb paedagogusokra hivatkozik, az nem ezt akarta mondani. Azt mondja Kehr, és pedig épen az a Kehr, a kinek „Der christliche Religions Unterricht" cimű művét akadémiai előadások tárgyául használták fel Debrecenben, s kinek nevezett művéből Kovács Lajos egy füzetet magyar nyelvre is fordított, azt mondja az a Kehr: „A vallás tanítást paedagógiailag kell vezetni. Az igazi paedagóg mindenkor és azonnal azt kérdezi, mennyire van a gyermek lelke kifejlődve, mely igazságokat képes megérteni és lelkileg feldolgozni és mily formában kell azokat néki átadni." „Fájdalom — mondja ugyancsak Ő — a vallás tanításban eddigelé csak a tantárgyra tekintettek és a fődolgot, a tanszemélyt, a gyermeket többnyire figyelmen kivül hagyták/ s utal Jézusra, ki ha a néphez szól, a mező liliomairól, a levegő madarairól beszél; a farizeusoktól pedig azt kérdezi : mi van a törvényben megírva ? Azt mondja e tanítói eljárásról, hogy: „ez az igazi paedagógiai bölcsesség, melynek figyelembe nem vétele a tanítóra igen nagy gyalázat, a tanulókra igen nagy szerencsétlenség.' Ha biráló megengedi nekem, vagy inkább a Debrecenben is tekintély hírében álló Kehrnek azt, hogy a helyes vallástanitásnál, főleg népiskolában, a paedagogia elvei a határozók, akkor az. u. n. modern theologiai felfogás nem lesz többé oly kárhozatra méltó, sőt nem is az lesz, a minek keresztelve van, hanem igen is a tanszemély felfogásához való alkalmazkodás, kinek figyelmen kivül hagyása „a tanítóra igen nagy gyalázat.® Ily szempontból változtattam én meg, vagy hagytam ki, mint javító, „A szent történetek rövid summája" cimű könyvecskének, paedagógiai elvekbe ütköző részleteit. Mint gyakorló vallás-tanitó folytonosan arra törekedtem s fogok törekedni a jövőben is, hogy semmit ne mondjak növendékeimnek a mi megmagyarázhatatlan, vagy a minek magyarázata a gyermeki felfogás szűk körén túl esik s igy a lélekre termékenyítőleg nem hathat. De olyasmit sem akartam és nem is akarnék tanitani soha, a minek volt növendékem, a fejlődés egy magasabb fokán, az ellenkezőjéről fog meggyőződni, vagy 44