Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-07 / 1. szám

és melyekkel mulasztásainkat is évtizedeken keresztül szépítgettük, palástolgattuk. A külső erőszak, mely megnyomorított, bizonyos tekintetben javunkra is szolgált, amennyiben a természet törvénye szerint ellenhatást szülvén, a vallásos buzgalmat fokozta; de viszont bénítólag is hatott, célra nem vezető intézkedéseinket úgy tüntetvén fel, mint a rajtunk nem álló körülményekhez kénytelen-kelletlen alkalmazkodást, mivel aztán minden szűkkeblűség bátran takaródzott. Ma mindez többé nem járja, és az utolsó évek váltig megtaníthattak, mennyi felületes önámítás rejlett azon eljárásban, mely az örökös „ha'-val takargatta a faji indolentiában, és öröklött balhiedelmekből eredt elbizakodottságban gyökerező fogyatkozásokat és hibákat. Ezen orvosolatlan maradt régi bajokat, melyeket most már nem palástolhatni, a vallási kérdéseket állhatatosan kerülő mai politikai áramlat csak növeli, amennyiben törvényhozásunk sem odáig nem megy, hogy a protestáns egyházat a századokon át uralkodott egyházzal aránylag egyenlő benefieiumokban részesítse, sem semmi olyat nem tesz, mi egyházunk direct elnyomására célzónak volna mondható, mely utóbbi esetben a protestánsok u. n. világi eleme közönyéből felrázatván, az így keletkező mozgalom az egyházba ismét uj életet öntene. A mai nemzedéknek maholnap fogalma sem lesz azon magasztos öntudatról, melylyel a bu/gó protestáns ember 1825-től fogva egész 1868-ig egyháza dolgát mint a nemzeti szabadság ügyét mivel te. Mikor lapunk az ötvenes évek felé megindult, az előfizetőknek majdnem fele, és a dolgozótársaknak jó nagy része a világiak közül került ki. Bay Ferenc, Eőri Sándor, Fáy András, Gönczy Pál, Irinyi József, Ivánka Imre, Kerkapoly Károly, Lónyay Menyhért, Tolcsvai Nagy Gedeon, Prónay Gábor b., Sárközy József, Sárközy Kázmér, Szentiványi Márton, Szilágyi Ferenc, Szontagh Lajos, Teleki Gyula gr., Teleki Sándor gr., Tisza Kálmán, Yárady Gábor, Yay Miklós br. stb. stb. dolgozataikkal gyakrabban találkozhatott a „Prot. egyházi és iskolai lap" hasábjain az olvasó. Ma azoknak egy nagy része örök álmát aluszsza, és nem tapasztaljuk, hogy az egyházi élet terén működni akaró méltó utódjaik támadtak volna ; egy másik része magas hivatalban van, és „első szeretetét nyilván elhagyta* ; mind össze egykettőt nevezhetni, kik az egyházzal való szorosabb összeköttetésüket fentartváu, annak sorsa iránti érdeklődésüket szóval tettel bizonyítják. így haladva, hova tovább mind kevesebben lesznek az előkelők, kikre az egyháznak támaszkodni lehesseu, és miután a társadalomban ma is azok a hang- és irányadók: azon mértékben kevesbülnek természet szerint az egyes községekben is az egyházukat szerető, hitbuzgó hivek, amely mértékben tapasztalják az elhidegülést a főbbeknél. Az úgynevezett praktikus emberek, kik rendesen csak az előttük fekvő tényekre építnek, „József e romlásáért* egyenesen a népet teszik felelőssé, mint amely, úgy látszik, politikai felszabadulását csakugyan arra kivánná felhasználni, hogy magát a vallás hirdetőinek befolyása alól emancipálván, mind azt lábbal tapodhassa, ami eddig kegyeletének szent tárgya volt. Pedig bizony megtanulhattuk volna már a történelemből, hogy a nép csak azt tiporja el, a mi már a földön fekszik, amit a társadalom intézői már porba ejtettek. — Ahol a vezénylettek sorra botlanak, nyilván vagy a vezénylő rendszerben van hiba, vagy az alkalmazás nem történik helyesen. Lássuk tehát, milyen a protestáns egyház kormányrendszere eredet szerint ? milyenné fejlődött hazánk viszonyai között ? és végre, milyen lehet ma ? A római egyház a világhódító régi Róma ösztönével intézményét egyenesen arra alapította, hogy ahol vezérlésről van a szó, ott parancsolónak, és ahol parancsoló van, ott föltétlenül engedelmeskedőnek kell lennie. Ehezképest a papságot a vallás egyedüli letéteményesévé, és mint ilyet a társadalom üdvosztó, uralkodó rendévé tette. A papok ez intézményben oly pásztorok, kik mellett a községnek mint értelem nélküli nyájnak, pusztán vakengedelmesség a dolga. Aki nem pap, ha a világ legnagyobb bölcse volna is, vallás dolgában nincs szólója, nem sui juris. — Ez aztán oly rendszer, mely a kormányzást nem csak biztossá, hanem véghetetlenül kényelmessé is teszi; nem is lehetne ellene szót sem szólani, ha az egyháznak nem a lelkek meghódítása volna felséges célja, hanem a hatalom gyakorlása. Mikor tehát az emberiség észrevette, hogy az egyház célt és eszközt összetévesztve, a vallást matéria vilissé, és a appok uralomvágáynak merő eszközévé alacsonyította, létrejött a reformatio.