Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-04-29 / 17. szám

Protestáns szempontból minden ember pap, s igy erkölcsileg e részben is jó példával tartozik hitsorsosinak, s minél magasabb társadalmi állást foglal el, e morális kötelesség annál súlyosabban nehezedik reája. A példa tudjuk vonz, s ha látják, a kik életét s cselekedeteit figyelemmel kisérik, hogy mily szorgosan látogatja az Urnák hajlékát, látván egy úttal életén és cselekedeteiben ennek gyümölcsét, bizonyára követni is fogják a jó példát. Ami pedig azt a lelki szükséget illeti, az csak inkább phrasis, vagy bizonyos önámitás, mindenesetre némi materialistikus, hogy ne mondjuk testszolgasági irány, mely hajlandó szenvelgeni az emancipált tudóst, valódi Newton-féle mély tudomány nélkül, ki minél mélyebben bocsátkozott a természet törvényei és titkai kutatásába, annál elevenebben érezte egyrészről a maga gyarlóságát és parányiságát, de más részről annál istenfélőbb, s buzgóbb keresztyénné lett! S ha már nem csak testből, hanem lélekből is állunk, miért ne szánnánk egy két órát hetenként benső emberünknek is, hogy az ájtatos hivők gyülekezetében — melyben jobban éled buzgóságunk, jól tartsuk őt ama mennyei kenyérrel, melyet nem éhezni, magában is bizonyára elég nagy baj ! De hát táplálkozzék vele, a kinek izlik, nekünk erőnyősöknek semmi szükségünk reája! No no, csak lassan a testtel! A két tarisznya, melyet Jupiter csavaritott nyakunkba, ott fityeg mindegyikünkön. „Vitia quisquis habét sua, optimus ille est, qui minimis urgetur!® Cato, Regulus, nem minden bokorban terem, mutatóul csak századok, hogy ne mondjuk, ezredek szülnek itt ott egyet, egyet. S ha már Krisztus is rendre utasította Pétert, midőn ez őt jónak* vallotta, mondván : „senki sem jó, hanem csak az Isten!J

S ha Pál apostol a legnagyobb valamennyi között, gyarlóságát sőt bűuösvoltát elismervén, igy írt: „a ki láttatik magának állani, meglássa, hogy el ne essék" ; ugyan hol van az a közönséges ember fia, ki vétkesen azt hinné magáról, hogy neki nincs szüksége, azon helyre, a hol koronként figyelmeztetik gyarlóságaira, hibáira, és kötelességeinek pontos lelkiismeretes teljesítésére ? Ezer és egy okunk van mindegyikünknek igy imádkozni: „Uram, ne vigy minket a kísértetbe!" S noha ugyan az Ur senkit sem kisért, hanem saját önző testi vágyai, mindazonáltal a hivő kebel erőt merit az imából a kisértetek ellen, annyiban, hogy ovatosan, s gondosan kerüli azokat, tudván, miszerint e tusában nem azé a győzelem, a ki megmérkődzött a kísértetekkel, hanem a ki idején és bölcsen kikerüli azokat. De még nem is a jó Istennek van szüksége mind ezekre. Az ő dicsősége — kinek több világai vannak mint nekünk templomaink — ugyan az marad, ha mi férgek nem dicsőitjük is. Nekünk magunknak van erre szükségünk, mert ez által az erkölcsi jót hisszük egymás között meggyökereztetni, s benne a kölcsönös bizalmat, hitelt és a valódi boldogságot meghonositani. E nagy cél elérése végett pedig, mint egyik lényeges eszközt sürgetjük a templomlátogatást, mi által a vallásos érzület ápolását és nevelését leginkább véljük és hisszük eszközölhetni. A vallásos tudat utoljára is őstudat lévén az emberben, mióta ember él és élni fog e fóldgöröngyön, e tudatnak kifejezést adandó, oltárokat fog mindég emelni azon láthatatlan, de magát keblünkben kinyilatkoztatott őserőnek, melynek minél nagyobb és bensőbb imádása és tisztelete, csak magának ez embernek válik üdvére. Hiszen a vallás az ember és nem az Isten javára létezik ; erkölcsi érzésünket öntudatra költvén s megszentesitvén, hatalmas tényező a társas életben, mely különösen kölcsönös méltányosságon és embertársaink szeretetén alapszik. Honnan is meríthetne a gyarló és gyönge ember erőt a közért való önfeláldozásra, ha a vallásos tudat a véges léten túl fekvő dicsőbb eszményi világot nem tárna föl előtte ? A jóravaló emberek egyhangú Ítélete szerént a vallás az emberi sziv legfelségesebb ösztöne, melynek befolyása az egyed cselekvésére, úgy mint a társadalom életföltételeire, oly szerfelett nagy, hogy mind elejétől fogva föl lett mindazok által haszuálva, kiknek hivatásuk volt nagyobb tömegekre hatni és a társadalmat kormányozni. De ha egyéb nem volna is a vallás mint az élet — a sziv —• örök költészete, a mely minden nemei között a költészetnek, legjobban éri el a művészetnek lényeges célját, mely abban áll, hogy az embert a közönséges életnek fölibe emeli, és felkölti benne mennyei származásának érzetét; akkor is kapaszkodnia kellene az élet vándorának egész erejéből belé. Mert hát az élet ifjúsága csak egyszer, s fájdalom az is nagyon gyorsan el virít, a korral elhagynak erőink, barátink, és minden a mi kedves és drága volt szivünknek elmarad, ha beköszöntenek a nem szeretem napok; de a melybe, mint biztos horgonyába a hajós, bizton kapaszkodhatunk, s mely nyugodt sőt vidám kedélyhangulattal és szivbékével boldogítja s hinti be életünk alkonyát, az a vallás, mely támogat ha ingadozunk, fölemel ha elbuktunk, s nem engedi, hogy ha minden elhagy, kidül és pusztul körültünk, kétségbeessünk ; de sőt szemeinket égre irányozva, azt eszközli, hogy örvendező kebellel és lélekkel menjünk szembe a halállal is — tudván, hogy az elnyeletett az élet által — s lelkünk a koporsóból is kitör és eget kér ! De eltekintve mind ezektől, ha igaz az, hogy a kiknek sok adatott, azoktól több is kívántatik : ezek az élet és társadalom savai lévén, ha igénylik azt, hogy irányadók legyenek, tartsák mint prot. emberek szent kötelességöknek jó példát adni e tekintetben is a népnek, hogy a jó ügy mint milyen a protestantismus, mely a haladás és szabadvizsgálódás ügye hanyatlásnak ne induljon : mutassuk külsőleg is, hogy Ők nem szégyenlik a Krisztüst, a szabadság és igazság ezen fölkent utolérhetetlen bajnokának ügyét külsőleg is vallani. JESZENSZKY PÁL, lelkész-tanár. (Folytatása következik.)