Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-04-22 / 16. szám

Effajta piszkok úszkálnak Szinyei szóáradatának habjain, míg eljutunk a habakon egy latin idézetig, melynek különben én — közbevetelőleg legyen mondva — jó magyar fordítását is ismerem, s mely nem egyéb, mint az 1804-ben Pesten tartott gen. eonventnek egy határozata a pápai főiskolának Komáromba való áthelyezése felett megindított mozgalom tárgyában. Hogy mennyire pászol e határozat a mai viszonyok keretébe, mennyire megegyezik az a mai jogi felfogással, azt mutatja azon passusa, melyet még magyarul is jónak lát Szinyei úr megmagyarázni a latinul nem értőknek s ezzel mintegy fontosságot látszik annak tulajdonítani, hogy t. i. „a professorok a felsőbbség által szabadon választatnak és e 1 bo c s áj ta t n a k," vagyis más szóval, hogy a professorok napszámosok. Valóban kár, hogy Szinyei úr, professor létére, a határozat ezen tételének elavultságát nem eonstatálta; mert igy — magyarázat nélkül — e tétel az egész határozatot disereditálja azon jogász közönség előtt, mely a hivatalnok és előljáró közti viszonyt két oldalú, törvényes ok nélkül föl nem bontható viszonynak tekinti. Az emiitett latin idézetet követő expeeforatiók, bennünket, jogfcanárokat valóban elbizakodottakká tehetnének, ha ugyan ezen expectoratióknak volna komoly alapjuk s nem csupán azért láttak volna napvilágot, hogy minket, kik Miskolcra óhajtanánk áthelyezkedni, maraszszanak. Aggódva kérdi Szinyei úr, ha a jog Miskolcra tétetnék át, „birna-e a főiskola, tagjaiban megcsonkítva, azzal a tekintélylyel, sulylyal, azzal a szellemi és erkölcsi erővel a közönség előtt, mint jelenleg ? Nem szoritná-e ez a főiskolát a másodrendűség, az alárendeltség hitvány szerepére ?* Ezekre az aggódó kérdésekre, bármily megtisztelők is azok ránk nézve, elég, ha egyszerűen nem-mel felelünk. Ugyanily röviden felelhet Szinyei úr már most az előbbi kérdéssel szemben mi általunk föltett kérdésre, hogy Faljon ő szerinte másodrendű, hitvány, alárendelt iskola rolt-e a pataki, mielőtt jogakadémiája lett volna ? Ha következetes akar lenni, egyéb feleletet nem adhat, mint genlőt. Megköszönheti neki szépen a pataki iskola! A pamphlet végén Sinyei úr az alapítványok kéréséhez szólna, ha röpiratában valamihez egyátalában omolyan hozzá tudna szólni, s el tudná választani a zemélyt az ügytől. A helyett tehát, hogy az alapítványok )gi természete iránt igyekeznék fölvilágosítani olvasóit, agy önelégültséggel constatálja, hogy Ballagi Géza az lapitványok kérdésében „megcsetlett", s e szerint ő tőle 3m fogadhat el jogi tanácsot a sárospataki jogakadémia helyezése ügyében. „Ballagi először azt hirdeti — írja iinyei úr, — hogy a protestáns egyházjog elvei szerint z alapítványok az egyház egyetemét ilitik, azután mégis csak a pataki iskolának engedi a lajdonjogot, mondván : a jogakadémia Miskol>n is Pataké maradna ... Megcsetlett biz ő, 3g ! !" Szinyei úr ezzel alaposan bebizonyította, hogy mily nehéz a felfogása s elvette a kedvemet tőle, hogy megmagyarázván neki, miszerint mégsem csetlettem én meg, ezzel kiérdemeljem a kegyet, neki jogi tanácsokkal szolgálhatni. Aki rabbinisticus szőrszálhasogatásai közben egy-két fölkapott betűben keresi valaminek az értelmét, az nem is értheti meg a legbölcsebb tanácsot sem. Az értelmes olvasót, aki szives volt elolvasui azon cikkemet, melyből Szinyei úr ezt a passust, saját felfogási képességének monumentumot emelendő, kitette, — szükségtelen figyelmeztetnem, hogy az emiitett két citátum nagyon szépen összeegyeztethető : az „alapítványok az egyház egyetemét illetik" ezzel, hogy „a jogakadémia Miskolcon is Pataké maradna", ugy értve természetesen azt, hogy „Pataké", miszerint „Patakhoz tartozó, a pataki iskola kiegészítő része." A fenebbiekben bemutatván a 20 lapra terjedő pamphlet tartalmát, némi fogalmat szerezhetett talán magának az olvasó a röpirat érveinek alapossága felől. Ami modorát és hangját illeti, az ép oly durva, mint szenvedélyes és fenhéjázó. Egészben nagyon sivár benyomást tesz az olvasóra. Kifejezései póriasak, sértők. Összegyűjtve olyan szemétdomb kerül ki belőlök, melytől — nem hiszem — hogy a társas életben művelt Szinyei maga is meg ne riadna. Ime mutatványúl egy, általam összeillesztett koszorú Szinyei illatos virágaiból: „A reformátorok újdonsült példányai, kik elmebeli viszketegségbol, oly eszközök- és módokhoz nyalnak, melyeket szégyelnünk kell, a modernMo vágok, uj keletű apostolok, a miskolci jogakadémia kengyelfutói, uj keletű Góliátok, vándorszellemek, apró seréttel puskázó duodec hatalmak, herostratusi vad szenvedélylyel, egy ízetlen és becstelen vitát idéztek elő. Mivelt magyar, és protestáns emberhez illik-e ez?" stb. Ilyen hangon megy, ily kifejezésekkel van tele az egész röpirat, melyet ép ennélfogva nem lehet egyébnek tartanunk silány gúnyiratnál. Szinyei Gerzsontól, megvallom, nem vártam, hogy effajta firkával szóljon belé a vitába. S amint én csalódtam benne, úgy csalódott bizonyára a közönség azon része is, mely ismervén Szinyei nem valami kiterjedt, de tisztességes irodalmi működését, megszokta tőle a higgadtságot és a komoly férfias beszédet. Ha azt tapasztalja az ember, hogy még Szinyei is megfeledkezik magáról: nem csuda, ha elmegy a kedve a vita folytatásától s visszavonulásra gondol. Igen mármár eljutott a vita azon határáig, amelyen tul az irodalmi tisztességet a rüpőkség váltja fel. Szinyei, gunyiratában átlépte ezt a határt s ezzel súlyos felelősséget vállalt magára, mely alól másként alig menekülhet, mint ha mi önuralmunkat nem veszítve el, a sarat, melyet arcunkba dobált, lemossuk magunkról anélkül, hogy azzal őtet is bemocskolnánk. Nem frázisképen, hanem benső meggyőződésemből zárom be ismertetésemet azon óhajommal, hogy a békesség szelleme szálljon meg mindnyájunkat ! DR. BALLAGI GÉZA. 32