Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1877-03-18 / 11. szám
Most pedig még egy pár szót s ezen kérdésben utoljára. Az adott leckét nem kértem ugyan — de elfogadom, nem fizetek érte apró pénzzel, s csak is azt jegyzem meg reá: a válasza végén hozott idézet olvasottságát igazolja ugyan — de nem igazolja, hogy annak haszna is volna, — nem elég azt tudni, követni is kell; f°.je gyz ő úr nem orvos a ki receptet ir, de azt be nem veszi — • és igy ha én nem tartanám is azt meg, csak vak vetné világtalannak. Most pedig a viszontlátásig! SZENTPÁLI ISTVÁN. A b.-somogyi egyh.-megye consistoriális üléséből. A mit nt. Barla József úr jelzett a prot. közönségünk előtt, s a mely jelzésre a legilletékesebb helyek egyikéről a legjogosultabb hangon adott feleletet a barsi egyházmegye nagyérdemű esperese nt. Nagy János úr, a szerint járt el a b.-somogyi egyh.-megye Consistoriuma is, legközelebb tartott ülésében, márc. 5-én GHgében. Nem akarja a tudósitás irója oly dolgokba ártani magát, melyek még a közvélemény-csinálás szándékát illetőleg is, sem nem ildomosak, sem nem szabadosak, csak is a mi belügyeink iránt érdeklődő közönségnek akar rövid tudósítással szolgálni arra nézve, hogy mi történik a dunántúli egyh. kerületben akkor, ha az 1875-ik év májusi ker. közgyűlésen alkotott lelkészválasztási törvénynek esetrol-esetre való végrehajtása forog szóba. A törvény, sem magára a kerületre, sem a prot. világra — főként a viszonosság elvének számításon kívüli lett hagyásából, nem kielégítő. S ha alkalmazzák, akkor : hozzánk nem illő eljárást szül. A consistorium eljárása következetes volt. Dombó-Gárdonynak, nt. Körmendi Sándor tanácsbiró úr által tett jelentésére érkezett püspöki betiltás dacára, megengedte a Consistorium a választást, illetőleg azon indokból, mert ft. superintendens úr az egyh.-megye municipialis jogának tekintetbe nem vételével intézkedett, az egyh. megye élvén állítólagos jogával nevezett egyháznak, írásban beterjesztett kérvényére, Héjas Zsigmond pettendi lelkész urat, mint választottjukat dombó-gárdonyi lelkészül kinevezi; vagyis, szószerint idézve a határozatot: „óhajtásukat megadja." És az egyh.-megye mert helyesebb módot nem választhatott a csomó megoldására, helyesen járt el a dombói, már világhírűvé leendő egyház zavart viszonyainak megoldásában. A törvény 17. §-a szigorú s feltétlen rendelést kivánt ugyan, azonban a Consistorium másként intézkedett. Választást újra nem adott, de a kérő óhajtásra mégis hallgatva önhatalmúlag cselekedett. A kecske jóllakott, és a káposzta is megmaradt. . . . Felemlítem még, hogy a Consistoriumi ülésben két assessor úr részéről, jogilag indokolt „óvás" tétetett a püspöki eljárás ellen, s az egész közönség „hely e sléssel" kisérte az egyik szónokot. . . . Ha a választási törvény ilyen jogosult de mindamellett is sajnálatos intermezzókra kényszeríti a törvény absur dumáin megbotránkozott közönséget: akkor, tiétek a kötelesség egyház nagyjai! hogy épitsetek helyette ujat, vagy pedig igazgassátok meg, reparáljátok ki bölcsen, mert az idők viharai alatt bizony magában össze dől. Az egyh.-megye bölcsessége előtt egyébiránt tiszteletteljesen meghajlok, köszönetet szavazván egyúttal azon tapintatosságáért, hogy az óvás tételnek nem adott kifejezést a jegyzőkönyvben. (A Consistorium az 1857. november 10-én Nagy-Bajomba tartott kgy. jk. 2) p. a. hozott végzés szerint ez alkalommal nyilvános volt.) BARAKONYI KRISTÓF. Igénytelen észrevételek Barla úr pár kérdésére. Barla úr egy „hol volt, hol nem volt" lelkészválasztás tárgyában, nagyon hangsúlyozottan, »j o g t udósaink- és t e k i n t é 1 y e i n k"-hez fordul válaszért, de miután jogtudósnak, annyival inkább tekintélynek feltolakodni,lehet hogy senki sem érzend magában hajlamot; minek folytán megtörténhetnék, hogy B. úr, mint jelzé is, önmaga kényszerülne, kielégítő választ adni, saját kérdéseire (mi valóban eredeti s irigylendő neme lenne a vitaidéző gusztusa szerinti győzedelmeskedhetésnek) engedje meg B. úr, ha a meglett esetre, alólirott, sem jogtudós sem tekintély válaszolok; korán sem azért, hogy B. urat felvilágosítsam, miután csak akarni is önhittség volna ott, aki egy azon ügyben, egyszerre „j o gtudósok és tekintélyekéhez fordul, holott kiki tudja, hogy a tudomány csak érveket ismer, nem tekintélyt, a tekintély pedig kizárja a tudományt, azért sem, mintha komoly figyelmet érdemelne, annak gáncsa, aki egy szerinte is positiv élőtörvényt, annyira világosat, hogy félreérthetlenségét maga sem vonja kétségbe, „rebus"nak, s a „rebust" tehát a megfejtésre váró talányt, másik szavában meg már „ monstrum "-nak vagyis felismert szörnynek bélyegez ; s mint ilyen iránt jelzi is álláspontját, sőt anticipálja a jogtudósok és tekintélyek véleményét, s bár előre legyűri e saját „monstrum"-át, még is jogtudósok- és tekintélyekhez fordul segedelemért; szóval, hogy aki egy rövid hasábon, a legegyszerűbb s teljesen átlátszó ügyben, annyi logikai következetlenséget tanusit, mint a mennyit B. úr „dormitáló" Homerusa, saját neve alatt világgá bocsátani jónak látott, arra szót vesztegetni akarnék. . Szólok csak is azért, hogy a B. úr által sarkából kiforgatott kérdést helyre állítva, azokat r ( a kiket a dolog illet" ha ugyan nem felesleges, kellő világlatba helyezzem. B. úr idézi a túldunai leik. vál. törv. IV. 17. §-át. Szószerént idézi. Maga sem állítja, hogy akár homályos, akár kétértelmű, akár pedig az idézett esetre nem vonat-i kozó volna a hivatolt törvény.
