Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-12-24 / 52. szám

dennapi kenyér megszerzéseért, naponkint millió kéz fárad az élet kényeimérét. Azoktól kik evvel töltik el életöket, csak némi képességet, erőt, ügyességet, egy-két fogás eltanulását követel pályájok; de az egész emberiségre nézve ép oly nélkülözhetetlenek, mint azok kik az ész világánál keresik, tanulják, hirdetik az igaz, jó és szép örök törvényeit; ezeknél már csak tehetség és kitartás vivhat ki sikert; mindazáltal sem a kéz, sem az ész munkásaitól nem kiván a pálya annyit és oly fontosat, mint a lelkésztől, mert ettől hivatás-érzetet, lelkesedést, önfeláldozást, lelkiismeretességet, eszélyességet követel. Igazán jó lelkész csak az lehet, a ki elmondhatja magáról Pál apostollal : „a szükség, a szivem kényszerit engem arra, hogy az evangeliomot prédikáljam." Erre teremni kell. Nem a haszon és a bajok latolgatása folytán, hideg elhatározásból választja ő ezt a pályát, hanem a sziv kényszeritéséből, rnely hangosan liivja épen erre az útra s szavát sem kicsinykedő aggodalom sóhajaival, sem másutt Ígérkező arany halmaz csengésével elnémittatni nem hagyja, rnely magával alkudozni, vitatkozni egyáltalán nem enged, mert döntő súlyú oka mindig csak ez : „Jaj nekem, ha az evangeliomot nem prédikálom", a habozás kérdéseire örökösen így felel : „a szükség kényszerit engem." Ennek nem lehet, de nem is szabad ellene állni, mert a sziv szava Isten szava, a legerőszakosabb kényszer a világon; s a ki e hivó szótól kényszerítve választ pályát, csak az választ igazán önkénytesen , a maga vágya , nem pedig a világ ítélete és előítélete szerint , csak az jár a maga útján, s azt a hivatás megnyugtató tudata földi vándorlása alatt egy pillanatra sem hagyá el, hanem mint a bujdosó zsidókat 'a pusztában majd köd, majd tűzoszlopként fogja vezetni. A gondok és bajok éjjelében mint csillag tündököl ez az isteni szikra a szívben, vezet ahhoz és megáll a fölött, kinek nyomdokait kell a lelkésznek követnie : ez a Jézus Krisztus. Igen, Jézustól és Jézussal indul a pályára, s Jézushoz tér is vissza a lelkész, ha szive szavára hallgat. A Jézushoz — vagy a mi mindegy : az Istenhez való szeretetnek kell áthatnia, illetnie, erősitenie, dobogtatnia a szivet. Mint a kis delejtű mindig csak északra, a delej örök forrása felé "fog fordulni, akárhányszor zavarják is el irányától: úgy a szivet is ez az éltető szeretet mindig csak Istenhez, a szeretet örök forrásához fogja visszatéríteni, akármivel fordítanák is el tőle hiú törekvések és csalogató remények. Ezt Pál apostol magán is tapasztalta, mikor a damaskusi uton zsidós előítéleteit eldobva, szivét szabadon engedte nyilatkozni, s szivében az Isten szavát: nehéz neked az ösztön ellen rugódozni", azért mondhatja el magáról: „a szükség kényszerit engem; jaj nekem, ha az evangeliomot nem prédikálom." Ennek a mindenre képes szeretetnek egy szikrája lobbant lángra Jézusban már gyermekkorában, mikor a templomban édes anyjának és atyjának azt a választ adta: „nem tudjátok-e, hogy nekem azokban kell foglalatosnak lennem, melyek az én mennyei atyám dolgai." A lelkésznek is kell, s örül ennek a kénytelenségnek, mert szivében Istentől arra hivatva érzi magát foglalatosnak lenni, mert az Istenhez vonzó szeretet s a j Jézusban való hit pillanatig sem maradhat tétlen, mihelyt szabadon nyilvánulhat, hanem mozgásba hoz minden erőt, él, éltet, tettekben nyilatkozik, nem holt hit, élő hit ez, jó fa, mely gazdagon terem. Természetes, hogy a mely lelkészben ez a szakadatlanul sarkaló hivatásérzet él, az nem a remélhető bérért, fizetésért határozza el magát épen erre a pályára, hol szeretettől áradozó szivének tesz eleget; mert ha a világi hasznot keresné, más pályán bizony kecsegtetőbb jutalomra volna kilátása. Nem bér csábítja, hanem a szive küldi, s épen azért szeretettel, lelkesedéssel csügg rajta, nem azért, a mit ott az ád, hanem a mit ott ő adhat. Nem önmagát nézi, nem is talán kis körű gyülekezetét, hanem az emberiség javáért és boldogságáért lángoló szivvel az Isten országát igyekszik terjeszteni, boldoggá tenni környezetében mentül többeket, mert hiába! úgy van tereintve, hogy érzi, miszerint „jobb adni, mint venni", boldogítani neki a legnagyobb boldog; ság, hirdetni az evangeliomot, mely az egyedüli út a boldogsághoz, annak „mentül többeket megnyerni", az neki szükség, mert ha „a sziv teli van, a szájnak szólni kell." Buzgósága tehát semmiképen sem függhet az állásával járó világi haszontól, sem a körülményektől. Igaz, hogy kimondhatatlan öröm olyanok közt hinteni az Isten országának magvait, kiknél azok termékeny földbe hullván, százszorosan gyümölcsöznek; igaz, hogy sokkal könynyebb a 99-t megőrizni, mint az egy elveszettet megtalálni : ámde a lelkész lelkesedését ez épen nem hütheti le, mert sokszor váratlanúl ott is gyökeret ver a hit, hol nem sok reménye volt hozzá, s tudja, hogy „nagyobb az öröm az Isten angyalainál (érzi a maga szivében is) egy megtért fölött, mint kilencvenkilenc igazon" s Krisztus mondása szerint „nem az egészségeseknek van szükségük az orvosra, hanem a betegeknek ', s ő is „nem az igazaknak hirdette az evangeliomot, hanem a bűnösöknek." Közönyösség, hitetlenség, rágalom, üldözés lelkesedése tűzét el nem olthatják, őt működésében meg nem akasztják Ha sok akadályt kell leküzdenie folyam legyen, melyek árját a gát csak összegyűjti s épen azzal ereje teljes kifejtésére kényszeríti ; ha száz felől megtámadják s el akarják hallgattatni, tűz legyen, melyet a szél csak magasabb lángokra gerjeszt. De ha a rágalom nyila visszapattan szí férői ; ha a sikertelen fáradság, félreismertetés fölötti fájdalmában el nem vérzik : még kevésbbé keresi az emberek dicséretét, hízelgő szavak nem viszik lépre, szép szó nem lágyítja meg szigorát. „A miképen tetszettünk Istennek, hogy reánk bizatnék az evangeliom ; akképen szólunk, nem úgy mint embereknek kedveskedvén, hanam mint Istennek, ki előtt kedvesek a mi sziveink" mondja Pál apostol, röviden : úgy viseljük magunkat mint „Krisztusnak apostolai." Krisztus példájára gondoljon a lelkész is; ő utolsó pillanatáig örömest hirdette az evangeliomot, terjesztette az Isten országát, bár jól látta a feje fölött torlódó vészfellegeket,