Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-12-17 / 51. szám

teszi az alacsony sorsúakkal szemben; akkor az olyanokkal való összehasonlítás, kiknek nem volt oly szerencséjük, az, mely hangosan kiáltja fülébe a figyelmeztetést: el ne bizd magad, ne feledd, hogy mi valál és miből származtál ; amid van, az nem a tied, hanem a természetnek ajándoka, és a mi vagy, az Istennek véghetetlen kegyéből vagy. Vallásos életünk nem szenved tehát veszteséget, ha mi ősi állapotunkat a természettudós szemüvegén át nézzük is. Hanem mindinkább eltűnik Istennek az emberhez való hasonlósága az ő létében és működésében ; ő többé nem az építőmester, aki különböző anyagokból a világot fölépité, egy emeletet a másik után; ő többé nem a művész, aki meghatározott terv és cél szerint az embert alkotja, egyik tagját a másik után: hanem magában az építményben él a mozgató, alakító, rendező erő, mely alkotta. A műben magában van elrejtőzve a mester, míg ennek fejéből napfényre tör mint egy fölfegyverkezett, mint egy hatalmas, mint mindenek lényege és léte. Szorosabban és föloldhatatlanabbul, mint előbb, jelenik meg nekünk az Isten és világ közötti viszony; szigorúbbnak, mint valaha, tűnik föl az ugyanazon örök törvények által uralt természetnek fogalma ; meghatóbbak és mélyebb értelműek Pálnak szavai : „Csak tőle, vele és általa él minden." Ez a nyereség, a melyet hitünk abból húz, hogyha komolyan törekszünk ez újonnan nyert ismeretnek eredményeiből a valóságot következtetni, és nem az uj hitnek a hibája az, mely bennünket ebben megakadályoz; hanem vallásos energiánk hiánya, és hitünknek lankadtsága. De miféle befolyással van ezen elmélet erkölcsi viszonyainkra? Sokan a legroszszabbtól félnek, ha az ember eredetében az állatokhoz közeledik, ha szellemi és erkölcsi kifejlődése a természet törvénye alá helyeztetik. Ok abból azon következtetést vonják, hogy az ember viselete nem az ő szabad választásából ered, hanem az ő természetének és viszonyainak következménye : Ők ez uj gondolkozásmódot Össze nem egyeztethetőnek találják a bűnnek őszinte beismerésével és a komoly törekvéssel a jó után. Hogyan, barátim? Talán az, amit mi a legrégibb időkről, a természet és a történet könyvében olvasunk, valami ártatlan vidám kép ? nem-é inkább egy oly komoly és szomorú látvány, hogy azt csak iszonynyal és megerőltetéssel szemlélhetjük. Mily sok időt vehetett az igénybe, míg az emberek eltorzult vonásai egy barátságos, jótakaró mosolylyá változtak, míg a félelem és szenvedély által okozott barázdái és redői az arcnak kisimulni és derülni kezdettek. Nemcsak a gyermek tölti el sírással és kiabálással a világot, az emberiség is, míg gyermek volt, sirt és kiáltozással tölté be a levegőt, mielőtt még tisztább és dallamosabb hangok törtek volna elő kebeléből. A létért való harc szülte kezdettől íogva a bünt, mely más vérrokon lények életén elterjed. — Láttuk, mint növekedtek a hibák bűnös szokássá, mint fokozódtak a rosz tettek vétekké ; láttuk, mint követik el a gyermekek és az unokák a szülők bűneit, és mint táplálják azt nemzedékről nemzedékre; látjuk a gonosz cselekedetnek természetes következményeit, látjuk, mint terjednek a tévedések évszázadokon keresztül, mint egy széles, hatalmas folyam. Nem igaz e itt: az emberiség történelméből jövünk reá a bűn ismeretére? Es nem akkor kezdett-é az ember az állattól elválni, midőn bűneinek öntudatára jött, midőn mások feletti panasza önváddá lőn, és a bosszú azon vágygyá változott át, hogy a megbántott istenséget kibékítse? A vétek súlyának, mint a bűnök legnagyobbikának ilyetén kijelentésével kezdődik a népek szózata; az Ő költészetének kezdete nem egy kedves idyll, hanem egy komoly hősköltemény, egy harc, egy a végtelenbe kiható veszedelem nem mint derült vígjáték, hanem mint egy bonyodalmakkal teljes tragoedia, mint egy megrázó, végzetes szomorújáték kezdődött az emberek társas élete. Ahova figyeltek, mindenütt ugyanazon dalt hallhatjátok a bűnről, mely magát megboszulja, a kevélységről, mely magát megbünteti, a homályos végzetről, mely elől az ember nem szabadulhat de mindenütt megénekelve találjátok a bátor gonosztevő mellett a nagy szenvedőt, a halálban győztes hőst, az óriást, ki szellemi karjának erejével nyúl a világ kerekének küllői közé, hogy kiragadja azt az elvadulás mocsárából. Vegyétek kezetekbe Mózesnek könyveit, Izrael népének hőskönyvét, vagy a Nibelungokat, vagy emlékezzetek vissza a vidám görögök legrégibb család- és nemzetségmondáira, Atreusra, Tantalusra, Oedipusra és Agamemnonra : mindenüt harc, bűn és tragikai bonyodalom. Azon eredménynélküli kísérletekkel, megismerni az emberi élet szövevényének egyes szálait, melyeket az emberi szabad akarat és egy az emberen fölül álló végzet szőtt belé, amik még ma is foglalkoztatnak bennünket: már akkor találkozunk*, de az ösztönnel, hogy Isten a bátorral van, az ártatlanságot védi, és a legyőzöttnek igazságot szolgáltat, már a történelem hajnalán találkozunk. S ez a megrázó komolysága, ez a megreszkettető hangja a régi mondáknak, mindezek a nyert nézetek lehangolólag, elgyöngitőleg hatnának erkölcsi viseletünkre? Vagy nem inkább erősítenének bennünket abban a meggyőződésben, hogy csakis az akarat, csakis a magában bizó, a jót szándékozó erős akarat vitt ki nagyot és teremtett állandót; hogy csakis a bűn beismerése, az ezerszer tett s mindig megerősített tapasztalata veszedelmének képes az emberiséget bajától állandólag megszabadítani. Aki az ember származásának uj tanában, az uj fénynél, mely ez által a homályos ősidőket megvilágosítja, férfiatlan viseletének táplálékot keres, és bűneinek megbocsátást, az tegye saját felelősségére ós saját veszedelmére, az uj tant érte ne okozza. Az mélyebben bevezet minket, mint akármely más, azon összeköttetésbe, melyben mindennek természetével állunk; — az belső rokonszenvet költ bennünk minden élet iránt, mely minket körülvesz és az egész világban lüktet; ő véd a nyert pusztitási ösztön elől, és minden teremtettnek tiszteletét mint szent kötelességet irja elibénk ; szánalmat követel tőlünk az állatok iránt is, mik ugyanazon anyaföldnek velünk együtt