Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-11-19 / 47. szám

három műről referálni, miután azok, bár tárgyra nézve külömbözők, egy és ugyanazon szellemirány jeles termékei ; mind a hárman azon iskolából valók, hol a vallásos hitet, mint lelkünk ős eredeti ösztönét, nem teszik külső dolgoktól függővé, és valamint nem tartják biztos eljárásnak a vallást mondabeli tényekre, költött történelemre alapítani, ugy viszont nem akarják a történelmet a rendkivülin kapkodó vallási rajongás szemüvegén keresztül vizsgálni. A vallásos kegyesség nyilatkozása is mind a három műben egy és ugyanaz, ugyanazon örök forrásból fakadó ; mert mind a hárman a hiedelmeket, melyek változók, nem feszegetve, azon öröklő érzelmek hő ápolására törekesznek, melyek Urunk hegyi beszédében észre és szívre oly mélyen ható kifejezést nyertek. E három könyv közül az első, G előadásban Pál apostol emlékét eleveníti fel. Szerző a tárgy iránti érdekeltségből merített melegséggel és oly objectivitással ir, hogy minden során meglátszik a törekvés, hogy Pál életét a legenda ködéből kiragadván, hiteles okmányok alapján kimutassa annak természetes helyét az emberiség fejlődésének történelmi folyamában. Az első előadás a nagy apostol életfolyamatát vázolja : születését, phariseusi neveltetését röviden, de ugy, hogy az olvasót a bekövetkezendő nagy fordulatra előkészíti. Magát e fordulatot „nem az apostolok cselekedeteinek mondaszerű csodás előadásai" nyomán fejti meg, hanem Pál saját vallomásait használja fel, hogy annak Krisztushoz térését velünk megértesse. Azután felmutatja hősének 25 éven keresztül folytatott apostoli működését és életének valószínű végét a római első keresztyén üldözés alkalmával. Pál megtérése történetét a rómaiakhoz irt levél VII. fejezete alapján így adja elő szerző. Pál mint buzgó phariseus, a törvény teljesítése iránt, a mint ő azt képzelte, folytonos küzdelemben volt önmagával, nem tudta elérni az igazságot, a melyre törekedett. Sőt, ugy látszott neki, mintha hovatovább és mentül erősebben rajta van, annál inkább távolodik attól. Mint bensejének megvesztegethetlen tükre a törvény csak bűnösségét és tehetetlenségét nyilatkoztatta ki előtte. Megmutatta neki az istenes kegyes életet látszólagos közelben, de valahányszor utána nyúlt, úgy járt mint Tantalus: hő áhitozásának tárgya rejtélyes uton tova szállt tőle. „Nem tudom, mit cselekszem ; mert nem azt mivelem-, amit akarok, hanem amit gyűlölök azt cselekszem. Szeretem a jót, gyűlölöm a gonoszt, és mégis cselekszem a gonoszt, melyet gyűlölök, a jót pedig, melyet szeretek, nem cselekszem. O én boldogtalan ember ! ki szabadit meg engem e halálnak testétől?" Midőn Pál ily hangulatban szabadító után nézett, azt tapasztalta, hogy Krisztus követői, kiket ő üldözött, az akarás és tehetés közti ama kínos összeütközéstől megszabadultak. Ok megtalálták lelkük nyugalmát és hitükben boldogok. István fényes arccal múlt ki, elragadott szemei előtt az Ur ; béke, öröm és szeretet szivében. Ki tudja, gondolhatta Pál magában, váljon nem az igazi szabadító-e a keresztyének ezen Ura ? Annyi bizonyos, hogy az öveit megszabadította, és megadta nekik azt, amit nekem a Mózes törvénye nem ád, megadta nekik az istenes kegyes élet erejét. Ilyféle gondolatok keletkezhettek az igazság után áhítozó Pálban, és amint e gondolatok lelkén erőt vettek a nagy fordulatnak okvetlen be kellett következnie. A második előadás Pál tanrendszerének van szentelve, mely szerző szerint lényeges tartalmára nézve nem egyéb, mint Pál életének, benső tapasztalatainak hű visszatükrözése. Pál élete látszólag örvény által elválasztott, bensőleg azonban szorosan összefüggő két korszakra : a zsidó és a keresztyén, jobban mondva : a törvény alatti és a szabadságbeli korszakokra oszlik. E két korszak elsejét, a törvény előtt megelőzte egy legeslegelső: a gyermekies szabadság, az ártatlanság és gyermeki békeség korszaka. „A törvény nélkül — mondja Pál — a bűn holt állat. Azért mikor régen törvény nélkül valélc, élek vala; de a parancsolatnak eljövetele által a bűn megelevenedék bennem ; én pedig meghalék." Más szóval : A bűn, bennem volt ugyan már gyermek koromban is, de magáról semmit sem tudván, hatástalan, merevült, halott volt." „A bűnösség ily állapotban ártatlanságomat, békeségemet nem zavarhatta, jókedvű, víg gyermek voltam. Amint azonban később a törvény tiltva és parancsolva öntudatomba belépett, felköltötte a bennem szunnyadó bűnösséget. Akkor eddigi egységes, és legalább öntudatom előtt harmonicus benső életem magában meghasonlott, és bennem azontúl mintha csak egymással szakadatlan tusában álló két ember léteznék : a külső, hus- és vérből álló, érzéki ember, és a benső, az eszemmel, a bennem élő gondolkozó és akaró tehetséggel azonos ember. Az ész a törvény követelményeit helyesli, gyönyörködik bennük, és szeretne azoknak eleget tenni; de a testiség a maga természetét követve,szükségképen és kedvteléssel áthágja folyvást isten törvényét, melynek magát alárendelni nem tudja. E boldogtalan, kínos eonflictusból, mely egész lényegét szaggatta, Pál kiszabadulni nem birt. Hiába nézett körül szabadító után ; nem talált olyat, mert mint ő, ugy a körülötte lévők is mind emberek, mint ilyenek csak ugy mint ő bűnösök voltak. E bűnösség együtt jött a világra az első emberrel, Ádámmal. A föld porából alkotva, Ádám földi volt, csak állati lélekkel, psychével birt, de nem szellemmel, minélfogva ő minden ártatlansága és gyermeki megelégedése mellett, melyben eleintén élt, oly erővel nem birt, hogy a magasabb szellemi életet valósithassa. A mint először törvénynyel, tiltó parancscsal találkozott, megszegte azt és ez áthágás következtében, a halál martaléka lett, elébb a belső halálnak, az ész és testiség közti meghasonlásnak, később a külsőnek is, midőn ismét porrá lett. Igy élte át Ádám az emberi élet első két korszakát : a törvény előttit és a törvény alattit; így lett ős előképe az érzéki bűnös emberiségnek. Mi mindnyájan Ádám képét viseljük, és valamint ő ugy mi sem bírjuk magún-