Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-11-05 / 45. szám

1417 1418 c) Az egyházak és belhivatalnokok anyagi és szellemi viszonyainak rendezése. d) Az egyházi szertartások és énekügy reformja. e) A bel- és kül-missió mikénti biztosítása ós fenntartása. f) Ugy a felső tanodákban mint a népiskolákban a tanügy korszerű rendezése. g) Közös gyám- és segély pénztár alakítása stb. Most még teljesen feleslegesnek tartjuk az elsorolt kérdésekre vonatkozó nézeteinket bővebben kifejteni, célunk egyedül az, hogy ismételten felszólaljunk, lelkiismeretünktől kényszerítve hangot adjunk azon óhajtásunknak, hogy vajha tüzetesen s maradandólag rendeztetnének ref. egyházunk ügyei! Mi a provincián, az egyszerű szegény nép körében, a hitetlenséggel, közönyösséggel közvetlen érintkező mindennapiságunkban, sokkal gyakrabban és meztelenebbiil látjuk a vallásos erkölcsi életnek sülyedését, és ismerjük az okokat is, melyek e sülyedésre igen nagy befolyással vaunak, de nincs hatalmunkban az eszközök legnagyobb részét az ellen felhasználni. A nagy népességű egyházak hivatalnokainak sem idejök nincs a néppel való gyakori közvetlen érintkezésre? sem anyagi helyzetök nem oly mostoha, hogy e részben panaszra okuk lehetne, ennélfogva nem tapasztalati a meggyőződés, mit maguknak egyházi életünk hiányairól szereznek. Lapok utján lehet olvasni Budapesten is Debrecenben is a szegénységről, egyházi hivatalnokok nyomorult helyzetéről, egyháziatlanságról eleget, hangzik is a theologiai szószékekről a prudentia et tolerantia pastoralis, papiroson, sőt szóval is lehet adni jó tanácsokat, hanem hisszük, sőt megvagyunk róla győződve, hogy ha a tanácsadók magok hordoznák ez igát, nem lennének képesek magukat tájékozni, tanácsolni, annál kevésbé a sokféle méltatlanságot eltűrni. Más a kathedrai elmélet, más a rideg tapasztalat és gyakorlat! Ha megtekintjük azon anyagi szegénységet, melyben országunk népe a politikai terhek sulyja alatt nyög, félve hozzuk felszínre azon szánandó állapotot, melyben a magyar reformált egyház lelkészeinek nagy része él, küzd ós szenved; de elodázhatatlan a kérdés, s annak további takargatása, halogatása, nem csak a papi testület, hanem az egész magyar reformált egyházi élet ellen elkövetett bűn lenne. Adatok hiányában mellőzzük a többi egyházkerületeket, csak egyházkerületünkben tekintsük meg a bihari, énnellóki, nagykárolyi, szatmári, nagybányai, beregi, felső szabolcsi, máramaros-ugocsai egyházmegyéket, az egyházak számának majdnem fele mindenikben olyan, hogy a lelkészi fizetés a 4 — 500 frtot nem haladja meg, de számlálhatnánk eleget olyanokat, melyekben 300 frtra fel nem megy. S ily helyeken lesz aztán a lelkész elkeseredett nyomorban sinlő szolgája az anyaszentegyháznak, ki a fájdalom keserű könnyeit hullatja azon gondolatra, hogy nincs módja gyermekeit úgy nevelni a mint óhajtaná ós illenék, vagy szive vérzik, hogy 15 éves iskolai küzdelmes pályájának, szorgalmának, nélkülözéseinek, szerzett ismereteinek nincs annyi érdemlett jutalma, hogy mindennapi kenyere, családjának fentartása tisztességesen biztosítva legyen. Nem a fizetések oly mérvbeni emelését kívánjuk mi, a milyet ily nehéz körülmények között népünk nem bír, hanem különösen oly rendezését ós módosítását, a mely a lelkészi testület erkölcsi önérzetét megőrzi, a nép legalsó osztályával is szemben fentartja, s mely a régi rossz szokásokat s azok kinövéseit teljesen kiküszöböli. Kétségtelen, hogy más pénzviszonyai között az országnak felemelnők szavuukat s egyházi iskolai célokra aránylagos osztályrészünket követeinők, hogy legalább azon sok százados szenvedésért, melyben e honnak mindig hű fiai, de az ország s annak törvénye által mostoha gyermekként üldözött polgárai valánk, nem kárpótlást, hiszen azt kárpótolni nem lehet, hanem elismerést, legalább némi méltánylást, a mai kor követelményeivel összeegyeztethető tisztességes dijjazást nyernénk. Véleményünk szerint, miután egyházi vallásos társasagunk mindenkor az állam érdekeinek is szolgál, az államnak viszont kötelessége az ily társaságot segélyezni, támogatni. Ezen viszony beismerése állította fel egykor az országos vallási alapot, melyből a katholicus felekezetek iskolái és bel hivatalnokai évi járadékot kapnak. A vallás-egyenlőség elve hozza magával, hogy e részben különbséget a felekezetek között az állam ne tegyen, a mint segéli, az egyiket, segélje a másikat is, annyival inkább, mert az állam szintúgy megköveteli a felekezeti iskoláknak is az ő rendelete szerinti fentartását, mint a hogy folytonosan hivatali munkákkal terheli a lelkészeket. Tudjuk, hogy mily csekély számra apadt a lelkészi pályán levő ifjúság, s mint egyik theologiai tanárunk igen helyesen jelzé, az azon lévők legnagyobb része hivatás nélkül lép reá, mert bár könnyebb itt 89*