Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-01-02 / 1. szám

esztendőben is eltudtuk adni gabnaneiniiinket s tavaszszal mindig akadt megszorúlt ember, ki örömmel folyamodott magtárunkhoz ; de most a vasutak világában, a midőn szenszálok szaglásznak mindenfelé, ügyelve, hogy hol emelkedik az életár : külföldi gabnanemekkel is anynyira elárasztják piacainkat, hogy hálát adhatsz az istennek, ha búzádat potya áron eltudod prédálni, arra pedig ne is gondolj, hogy a te 25°/0

-tes megtáradnak kelendősége legyen. S kérdeni már, hogy oly esetben, ha a magtárból nem vesz kölcsön senki, hogyan lesz a magtár jövedelméből kiteremtve az a bizonyos öszszeg, mely a lelkész fizetésének emelésére szolgálna ? Vagy vegyük azt az esetet, mikor a föld szűken adja meg gondozójának a mindennapi kenyeret. Oh igen ekkor, a drága világban, magtáraink megüresednek, kiveszik kamatra az utolsó szemet is ... de nincsen benne köszönet. Népünk egy részének veleszületett öröklött betegsége a könnyelműség; ha eljő a visszafizetési határidő, hasztalan kérjük, szorgalmazzuk kötelessége teljesítésére ; a szép szóra nem hajt, a komoly fellépést megmosolyogja „ehj ! — szokta ilyenkor mondani — van a papnak meg az ekklézsiának elég, ráérünk még nekik fizetni." Eme könnyelmű halogatás igy megy aztán évrőlévre, kamat minden esztendőben tökévé válik, az öszszeg a magtári naplókban hajmeresztőleg növekszik s belátva, hogy ez igy az egyház vagyona veszélyeztetése nélkül tovább nem mehet, miután minden rimánkodásunk, komoly intésünk nyomtalanul hangzott el: prókátori segélyt kell alkalmaznunk. No ez aztán segit, de szomorúan. Sok esetben megütik a dobot az adós vagyona felett, és megkapjuk pénzünket a prókátor kezéből szépen megfelezve ... és ezt is köny és ezer átok terheli. Nem igen van közöttünk lelkész, ki a magtári ügyekkel bajoskodik, hogy e szomorú és elkedvetlenítő esetnek egyszer-másszor tan uja ne lett volna. Kérdem most már, kicsoda az közöttünk, ki az ily módon öszszegyűlt összegből kivánná fizetését nagyobbittatni. En tehát az elmondottak alapján a takarékmagtáraknak nagy barátja nem vagyok. Egyházakat tudnék megnevezni, ahol épen az emiitett okok alapján a magtárt beszüntették, pénzzé változtatták, és most a pénztőkét sokkal kevesebb bajjal, békességes uton szép ós áldásos eredménynyel kamatoztatják. Én tehát ez eddigi kombinációktól eltérve egészen más uton, más alapon óhajtanám megoldani a lelkészfizetés emelésének kérdését. Megvallom, hogy már magában véve is elég különösnek tartom azt az eljárást, hogy a lelkész, tehát a hivatalnok maga határozza meg — még pedig testületileg, hogy mennyi legyen neki esztendei fizetése. Épen ugy, mintha kormányunk hivatalnokai maguk határoznák meg évi fizetésük mértékét. Mit mondana erre a magas kormány ? Okvetlen azt: barátim, hassatok, működjetek oda, hogy ez az ország a jólét, a boldogság fokára emelkedjék, hogy szinig teli legyen ennek kaszszája; akkor édes-örömest megadjuk nektek amit kértek. Nekünk is azért első sorban nem a magunk, hanem saját egyházunk jövedelmének gyarapítására kell törekednünk. Szerintem ez a legegyenesebb ut, mely a lelkészfizetés emeléséhez vezet. Egyházaink — kevés kivétellel — a szegénység ruhájába öltözötten járnak ; alig van némelyik anyaegyháznak is 30—40 frt. évi jövedelme, sőt van olyan év, hogy a jövedelem épen semmi, vagy még ennél is kevesebb. Hogy az ilyen helyzetű egyházban mi módon lehetne rögtön keresztül vinni a lelkészfizetés emlését ? nem tudom. Bizony nem szeretnék felemelt fizetésű pap lenni | egy olyan egyházban, melynek jövedelme elégtelen arra, hogy csak a mindennapi egyh)zi szükségeket is fedezhetné. Sok gonddal, bajjal, keserűséggel van itt öszszekötve egy egyháza sorsát szivén hordozó lelkész élete. Az én indítványom tehát a szóbanforgó tárgyra nézve az, hogy alakítsunk egyházaink kebelében „egyházi állandó pénztőke" címen oly pénztőkét, mely az egyházgondnok kezelése alatt álló többi egyházi pénzektől elválasztva, külön kezeltessék ós kamtoztassék oly célból, hogy a folytonos többités ós kamatoztatás által egy tekintélyes ösz szegre nőve: kamatja vagy egészen vagy legalább is felerészben a lelkészi fizetés javitás á r a fordittassé k. Olyan indítvány, melynek megvalósítása bizonyára nehézségekkel jár, de mélyebben gondolkozva felette belátjuk, hogy kivitele nem lehetetlen. Természetesen a kérdés itt az, hogy honnan és miből ? Van nekünk egy forrásunk, mely a protestantizmust keletkezése napjától folytonosan táplálja, amelyből egyházi és iskolai vagyonaink erednek és e forrás a mostanság már vallástalannak, közönyösnek, hidegnek, rosznak kikiáltott nép szive. Hasztalan mindenféle mesterséges okoskodás, uri rendre, kormányra való apellálás, nem boldogulunk máskép hacsak ezt a forrást meg nem nyitjuk. Igaz, nagy a teher miatt, mely a népet alányomja, hite, reménysége, bizodalma meg van rendűive, a szerencsétlen társadalmi helyzet bizodalmatlanná tette minden intézmény iránt, mert szüntelen csak keserű csalódásra ébred: de még sincs azért annyira elfásulva, hogy a vallását, egyházát ne tudná szeretni, kivált ha tapintatosan választjuk meg a kulcsot szivéhez. Ha beismeri azt, hogy az ő lelkésze teljes lélekkel csüng egyházán, hogy nem a saját maga, de egyháza java, felvirágzása s boldogságáért küzd, fárad: bizony a szeretet lelke minden szegénysége mellett is feltámad benne, áldozatra hajtja s körülményeihez mérten, ha többet nem, legalább egy fillért szívesen áldoz jó célra, vigasztalván magát a bibliai szegény özvegynő példájával, ki egy fillérével is nagy kedvességet nyert az Ur előtt. Nem mondom én azt, hogy e célt kivétel nélkül minden egyháztagnál elérjük, mert hiszen voltak mindig és lesznek is a gyü-