Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-10-15 / 42. szám

Ki ezt nem teszi, ki itt félre áll, az nem leend hü munkás, az a keserűség borát iszsza, a seprés sepregetés porát lehelli be, a jó jóval, a hanyagság, a mulasztás, búval, gyászszal, gyötrelemmel, epével fizet. S a rongy embere ne róvja fel másnak, hogy rongy a maradóka. PAZAR ISTVÁN, r

e

f. leikész. Ezen cikk, mely szerzőjének egyházunk ós a lelkészkar jóléte iránti őszinte Jelkesiiltsóge, józan áldozatkészsége felől oly kétségtelen tanúságot tesz, — a szerkesztőségnél van már majd két hó óta, de közlésével várakoztunk oly időpontra, a melyben némileg remónylhetjiik, hogy közönségünk fogékonyabb lesz ezen cikknek, ha betűinek nem is, de legalább szellemének megértésére. A mai nap, melyen — mint reményijük — a hazai 11 protestáns egyházkerület küldöttei találkozandanak egymással, hogy egy a hazai öszprotestáns egyházat érdeklő alapítvány ügye felett tanácskozzanak, talán alkalmas időpont arra, hogy olvasóink ezen fentebbi cikket átolvassák, és felette kissó komolyabban elmélkedjenek. A gyakorlati értékéről s kivihetősógóröl a fentebbi indítványnak nem szólunk. A lelkészek számára 4 — 5 milliónyi, a gyülekezetek számára 20—28 milliónyi tőkét teremteni nem igen lehet egy birlapi vezércikkel, s hozzáragasztott szerkesztői észrevétellel. Sok szó férne még ahhoz, sok előleges számítás, javaslatkószités, kis ós nagy bizottság, közgyűlési határozat kívántatik ahhoz, mig mi protestánsok valami nagyobb horderejű ügyben intézkedünk. A kivitelétől a fentebbi cikkben érintett magasztos gondolatnak felettebb messze vagyunk még. De épen azért, hogy némileg közeledjünk hozzá, ajánljuk t. olvasóinknak komoly elmélkedés tárgyáúl az azon cikket átlengő szellemet, s annak főbb gondolatait. Először is: Elaltatták ugyan a leányzót 'azok, a kik, ők tudják — ha ugyan tudják — hogy miért; de a leányzó nem halt meg, csak alszik. Fel kell annak ébredni, és pedig a mai rohamosan haladó korban mihamarabb, mert külömben mi magyar prot. egyház is aludni megyünk. A hazai protest. egyházak egyesülésének eszméje nem holt, csak szendergő és talán nem is mélyen szendergő eszme. Vagy, vagy. Korunk az erők s a rokon elemek egyesítésének kora. Vagy, vagy. Vagy egyesittetnek az erők, és az egyesülést fényes eredmény koszorúzza, vagy nem, ós akkor megsemmisíttetnek. Ott van az olasz, a német nemzeti egyesülés, a szláv fajok ugyan ily cólú erőtfeszitő küzdelmei, a katholika egyháznak az infallibilitas kimondása által is fokozott tömörülése, egyesülése, ott vannak az ezerféle virágzó pénz- ós iparvállatok. Egyházunk is —- ha meg akarja korunk szellemét s parancsoló szavát érteni — pedig prot. egyházunk ha néha s néhol vonakodik is a régitől a megszokottól eltérni, de általában véve nem szokott az uj időknek épen a protestantismus szellemétől sugalt parancsszava iránt siket lenni, — nem maradhat sokáig szótszaggatott helyzetében. Tömörülni, egyesülni kell a rokon elemeknek. Egyesülnünk előbb talán mint hazai reformátusoknak, majd mint hazai protestánsoknak, s utóbb — a mennyire lehető — az evangeliomi világosság összes fiainak. A fentebbi cikk irója ez úttal csupán egy spej ciális okból, a lelkészi családok jövőjének biztosítása I érdekéből, sovárog a hazai prot. elemek egyesülésének magasztos gondolatáórt, de ezen egy — a nagyobb horderejű okokhoz arányitva csak másod rendű — ok is elég arra, hogy kívánatossá tegye az egyesülést, s elég arra, hogy felette elmélkedve arra a meggyőződésre jussunk, hogy mai napság valami nagyobbszerü intézkedést, javítást csak az összes erők egyesítésével hozhatunk létre. A másik főgendolata a fentebbi cikknek az, hogy sorsuuk javítását, hivatalunk anyagi emelését ne mástól, vagy legalább kizárólag ne mástól, ne csupán híveinktől, vagy egyes tehetős laikusoktól várjuk, de tegyünk, áldozzunk önmagunk is, feszítsük meg önnön erőnket is, és pedig egyőnk a másikért, az erős a gyengéért, a tehetős a földhöz ragadt szegényért, mert hiszen testvérek vagynnk, vállvetve segítsünk egymáson. Már hogy azután egy évi fizetésünket szenteljük-ó fel a nagy cél valósítására, vagy más módon hozzunk jelentékeny áldozatot, e felett ám vitázzanak a hozzáértők, de az kétségtelen, hogy ma minden osztály önmaga van kényszerítve első sorban helyzete javításáról gondoskodni. De van egy harmadik gondolat is azon cikkben, melyet nem kevésbbó óhajtanánk, ha hazai protestáns testvéreink keblében lehető erős viszhangra találna. „Békesség az emberekhez ós jóakarat!" Oly édesen cseng az első karácsoni ének ez angyalok aláhozta pár szava a cikkiró fülóben. Oly édesen ós „egyszersmind oly keserűen!