Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-10-08 / 41. szám

humanismust fejlesztőleg hat társadalmunk mindegyik rétegére. De vétkeznénk is, ha épen mi protestánsok zúgolódnánk a humanismusnak — még ha talán a kelletinél kissé gyorsabban is történő — terjedése, ós uralomra jutása ellen; mert hiszen ez épen a mi bűnünk, vagy akarom mondani érdemünk. A reformatio volt az, mely az egyház terén uralkodott barbarismusnak, nyers erőszaknak először véget vetett, kicsavarván — legalább ott, hol diadallal terjeszkedett, — az inquisitorok kezéből a Bassarum et Begorum, vagy akarom mondani a jesuitarum et dominicanoruin scutikát; majd ismét protestáns paedagogusok, tanárok és lelkészek voltak azok (Campe, Saltzmann, Pestalozzi, Rousseau stb.), a kik az embernek emberies neveltetése mellett oly lelkesülten harcoltak, kik a világnak megjavítását nem veszszővel és briitálitással, de oktatással s a szív nemesítésével / igyekeztek elősegíteni. Ugy hogy voltakópen a mai modern államok, ha külsőleg katholikusok is még egy részben, de törvényhozásukban, ós in specie a mennyiben a humanismus elveit elfogadják, érvónyesitik, határozottan protestánsok. Másoknak, kivált az ellentábor veres öves vezéreinek talán lehet nagyon is fontos oknk ezen uj átalakulása felett az időknek mérgelődni; de mi protestánsok abban is elveink diadalra jutását üdvözölhetjük. Igen, mi protestánsok, kiknek kezében az előtt sem volt valami nagy hatalom, annál kevósbbó vasvessző. Hanem fájlalhatják azok, a kik akár miut testület, akár mint egyesek embertársaik feleit zsarnokikig uralkodtak, üe fáj ez még másoknak is; fáj önnek is, és igen sok jó akaratú szent buzgalmu társának; fáj, nem azért mert a zsarnoki vessző után sovárognak, hanem mert egósz szívvel lélekkel hivatásuknak élnek. Őszintén igyekeznének, az égtől nyert talentumokat lehetőleg kamatoztatni, törekednének isten országát e földön elterjeszteni; és épen ezért, mert őszintén fáradnak, szent tűztől lelkesülnek, nagyon fáj önöknek, a mikor keblük e szent tüzét a gonosz világ bűnei özönével lezuhanyozza ; fáj mikor látják, hogy az ellenség nem csak éjjel lopva, de fényes nappal is, sokszor felemelt büszke fővel hinti a konkolyt oda, hova önök a tiszta magot oly édes remények között hintették. Látni ezt, ós meg nem akadályozhatni, a szent munkánk meghiúsítása felett j vigyorgó ördöghöz hozzá nem sújthatni — ha már | egyebet nem, — legalább Lutherként tintatartónkat, ez fáj, tudom. De hát avagy nem voltunk erre készen pályánkra lépésünk ideje óta? Nem tudtuk azt jó eleve, hogy az általunk elhintendő magvak egy részét a madarak kapkodják fel, másika kősziklára vagy tövis közó esik ? Mit keserítsen azért ez bennünket ? miért akarnánk Mesterünktől eltérőleg, oly fegyvereket övedzni fel, melyek nem a szellem munkásaihoz illők? Csak prédikálni, szeretett s tisztelt Yigil úr, csak hirdetni Istennek igéjét, világosítani az értelmet, nemesíteni a szívet, edzeni az akaratot: ez a mi hivatásunk ez a mi fegyverünk. Persze, hogy az ön által elősorolt cégéres bűnösök legnagyobb részén mit sem fog az ön predikátiója, még ha angyalok nyelvén szólana is, de nem is az a mi hivatásunk, hogy mintegy varázs-szóra a bűnösökből angyalokat teremtsünk, az emberiség nemesítése lassú munka, századok kellenek, meg ezredek, ós az ember még akkor is csak ember leend, akkor is fog a buza között konkoly találtatni. Ne azt nézzük búslakodó szívvel, hogy hányan vannak a kik beszédünket nem hallgatják, hanem örvendjünk, ha csak egy-kettő is van a kik valóban meghallgatják ós be is fogadják az általunk hirdetett igét. Drága és nemes teremtménye istennek az ember, ha közülök csak néhányat is híven megőriztünk, ha csak egyetlen elveszett juhot is felkerestünk ós megmentettünk, nyugodtan mutathatunk éltünk s munkásságunk eredményére. Nem így vanf! Próbálja meg kegyed ezen oldalról, s ily szemüvegen keresztül tekinteni a lelkészi hivatalt, ós megerősödik ismét az ön lelkében is az isten igéjének, az örök, az igaz, szép ós jó eszméinek erejébe vetett hit, felelevenül az emberiség haladása s javulása iránti már-már csüggedező remény. E hit ós remény pedig folytonos táplálókot nyujtand a lelkesültség tüzének, a lelkesültség pedig biztosítékot nyajt a munka sikere iránt. Erre van nagy szükségünk. Mert higyje meg ön a „falusi tapasztalatok" elősorolt keserű adataiban nem a bűntények feles száma fáj nekem annyira, mint inkább annak érzete, hogy ezen tent ós lent tapasztalt bűntények, büntetés nélkül maradó erkölcstelenségek önnél is és igen sok másoknál is megrendítik az emberiség jövőjébe vetett hitet, megingatják a reményt s kioltják a lelkesedóst. Én szerény állású protestáns lelkész, kinek kezéből még azt a 81*