Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-10-08 / 41. szám

Nem tréfálok. S bár tudom, hogy erős agyú, kemény nyakú, a maga álláspontját ügyesen vódni tudó férfiúval állok szemközt, de még is kérem, olvassa végig még egyszer az általa Írottakat, gondolkodjék felette, és Ítélje meg, hogy a mai kor viszonyai közé be volna-ó illeszthető egy protestáns scutikás lelkész ? Ma midőn a humanismus annyira uralkodóvá lett, hogy még a polgári s katonai büntető codexből is ki lett törölve ugy szólván a pálca, a bilincs, és a hol épen elkerülhetlen is a testi büntetés, a lehető legenyhébben alkalmazzák, mely codexek pedig ez előtt még nem sok idővel a 25—100 pálcát, vesszőzést, karóba húzást, akasztófát a csekélyebb bűnesetekre is oly könnyelműleg diktálták; ma midőn a polgári s katonai törvényhozások népiskolák, katonaiskolák, népies felolvasások, lapok és könyvek által igyekeznek a pálcát és börtönöket feleslegesekké, vagy legalább minél ritkábban igénybeveendőkké tenni: ma a prot. lelkészeknek, kiknek összes hivatali működésük s állásuk a semmi világi tekintélylyel s hatalommal nem birt názárethi prófétának azon utasításán alapszik: „Menjetek el, és tanítsatok meg minden népeket", a prot. lelkészeknek — mondom — ma világi büntető fegyvert adjunk kezökbe, hogy ezzel kényszerítsenek mindeneket tanításaiknak hallgatására, és az általuk hirdetett isteni parancsoknak megtartására? Ma ezt tenünnk merőben korszerűtlen is, de lehetetlen is volna. Jól tudom, hogy erre is van önnek, és igen sok más lelkésznek s egyéb kabátos embernek válasza. Miért engedték ennyire érvényre emelkedni — mondják önök — az érzelgős, az idealistikus humanismust, miért törte össze törvényhozásunk a nép fegyelmező pálcát? Bot kell a parasztnak, meg korbács, „donec opacum ipsis dehiscat barathrum." Meglehet — mint máskor is mondám — hogy talán jobb lett volna egy kissé még várnunk, s előbb az 1868-iki népoktatási törvényt egyesitett erővel életbe léptetnünk, s csak azután pár évtized múlva a botot használatból eltennünk; de ezen már túlvagyunk, s nekünk az adott viszonyok szerint kell számolnunk. És ezek a viszonyok nem is oly rosszak, mint önnek és igen sokaknak látszik. Csak képzelik az emberek, hogy a humanistikus intézmények befolyása alatt erkölcsileg romlik a világ. Higyje meg kegyed, hogy rohamosan halad a javulás felé. ön a falusi tapasztalatok cime alatt egy hosszú sorozatát adja az ön körében tapasztalt erkölcstelenségeknek, bűnöknek, visszás helyzeteknek ; és ha egy mai ember azokat elolvassa, elszörnyűködik, hogy . a világ miként romlik; én pedig, mint kissé régebbi ember azokból a világ javulását olvasom ki. Sok szomoritó eset van az ön cikkeiben előszámlálva, igaz, de legalább előszárnlálhatók. Ez már nagy haladás. Es ismertem azt a vidéket, melyben ön most tapasztalatait gyüjté, inár akkor is, mikor mind a világi mind az egyházi hatóságoknak kezében ugyancsak suhogott a korbács, és higyje meg, hogy akkor elszámlálhatlanok voltak az ott előfordult bűnesetek. Nem volt azon a vidéken búcsú vagy vásár, melyen egy két embert agyon ne vertek, néhányat meg ne véreztek volna; ritka hónap volt, hogy aprólékos bosszúból egyiknek másiknak házát, csűrét fel ne gyújtották volna ; közel az ön mostani lakhelyéhez egyik város lakoságának egy harmadrésze legalább is tolvajsági bűnben léledzett, ismét egy másik falunak összes lakosát zsiványnak tartotta az egész vidék, s nem külömben az ügyvédek s birák életében is fordultak elő nagyon furcsa dolgok. Akkor pedig ugyan suhogott ám a korbács. Most pedig mióta humánusabb időket élünk, ezen aránylag rövid két három évtized alatt is ugy látom épen az ön által felhozott példákból— bármenyire szomoritók is azok magukban véve, — hogy az erkölcsi állapotok tetemesen javultak. Épen ugy vagyunk a katonaságnál is. Kérdezze meg ön a régi obsitosokat, és a mostani újoncokat a változás felől. Hajdan minden csekély kihágásért 25—50 pálca volt a büntetés, most egy két órai sötét szobai börtön (dunkli), s akkor kimondhatlanul számosabbak s nagyobbak voltak a katonai vétségek mint ma. De saját életünkből is hozhatok fel érvet. Nem nagyon régen is még szigorú iskolai törvények s büntetések alá volt vetve az iskolai ifjúság, és ennek dacára, vagy tán épen ezért a szombatok délelőttjét majdnem csupa inquirálással, vallatással, kemény dorgálással, büntetés kiszabással töltötték el tanáraink; mi pedig most a szép szót, kérést, figyelmeztetést használjuk tanítványaink irányában, ós im már a harmadik évben viselem most egy folytában a direktori pálcát, és nincs kit csapdosnom vele, el is felejtjük már, hogy milyen is az a citátio. A mi persze nem azt teszi, mint ha ma már csupa szentekké lettek volna akár a bakancsosok, akár a latinusok, hanem igenis mutatja azt, hogy a szelíd, humánus bánásmód szeliditőleg, a