Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-09-17 / 38. szám

fiak komoly szavának, nem felejti el az írók megragadó leirásait, jól megjegyzi magának mások tapasztalatait és jóakaró tanácsait, s a vizsgálaton talán olyan biztosan, öntudatosan beszél a szem előtt tartandó szabályokról, mintha élete javát azok követésében töltötte volna el, s az élet tüzpróbája bizonyította volna be neki azok tiszta aranyvoltát. Egy szóval: látja, hiszi, hogy az élet komoly; de csak látja, még nem érzi. Majd akkor, ha belép valamelyik hívéhez, s a homályos szobában magával jót tehetetlen állapotban találja azt, ki ereje teljében az élet minden bajait, sanyaruságait könynyen vette s mosolyogva küzdötte le; ha reménytelenségében a szalmaszálhoz is kapaszkodni látja azt, a ki előbb a halálra gondolni sem tudott komolyan, s azt számításából egészen kihagyta: majd ekkor érti ós érzi a lelkész is, hogy miért kell az életet és halált komolyan venni? Nem színpad az élet, hol a függöny legördülte után a hős jókedvű tréfával kél föl koporsójából s mosolyogva hajlong a tapsoló közönség előtt; harc ez, hol egy percig sincs biztosságban a küzdő, hogy a süvöltő golyó nem teriti-e le, nem bénitja-e meg; harc az élet, melybe fölfegyverkezve s mindennel számot vetve kell kivonulni. Olyan szívhez szólóan tudja azt a beteg elmondani, a kit készületlenül talált az ágyhoz szegzö baj s rettegéssel tölt el a fenyegető halál, mely az isten Ítélőszéke elébe idézi, munkáját félbeszakítja, mielőtt ügyeit rendezhette volna ; az ő aggódása , lelkiismerete furdalása magyarázza meg legszivrehatóbban Jézus szavait : vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mely időben jön el az embernek fija. A példa sokkal hatásosabb, mint akármiféle alapos okoskodás. Ha a lelkész betegeit sorban látogatja ós mindenütt a szenvedőtől, ugy mint aggódó környezetétől az élet és halál komoly voltáról, sokakra kiható, nagy fontosságú következéseiről hall beszélni s ezt szívet rázó példák erősitik meg, s ha látja a szenvedő testemésztő, lélekcsüggesztő kínait övéinek szeretetteljes gondoskodását, a jővő miatt aggodalmaikat: lehetetlen, hogy meg ne ragadja, át ne hassa őtet is az az érzés, melynél fogva az élet becsét teljes mértékben tudja méltányolni ós épen azért komolyan venni. E szomorú képek gyakori látása s az azokkal együtt járó, életbe vágó tapasztalatok állandóan olyan hangulatban is fogják tartani a lelkészt, a milyen nemcsak hogy tekintélyét emeli, hanem, a milyennek lennie kell: komoly nyájas lesz. Erre sem az iskola, sem a könyvek, de legkevósbbó a boldogok társasága fogja megtanítani ugy, mint a betegek látogatása. Ne a veszélyes ötletek, könnyelmű tréfák, hiú időtöltés ós mulatságok barátja legyen, hanem az állandó, nyugodt hangulat, bölcshöz illő higgadtság és nyugodtság embere ; attól megóvja, erre rá szoktatja a betegek látogatása ; ez adja meg neki azt a komolyságot, hogy az életet a magasabb, az egyedül helyes szempontból tekintse, mely szerint a kötelesség hü teljesítését ismeri célnak és föladatnak, nem a gondtalan életet; az idő becsét érzi, a világ bajai, nyomorai előtt nem foghatja be szemét, nem zárhatja el szivét. A szenvedők bajai iránt részvevő szív nemcsak azok iránt teszi nyájassá, szelíddé, hanem átalában jellemévé fogja kiképezni. Mert lehetne-e az, hogy a betegek iránt részvétet, szeretetet érezzen, környezőit szavával ós példájával az iránt szelídségre, nyájasságra, türelemre buzdítsa, s a beteg-szoba küszöbén kivül könyörtelen, követelő legyen, minden csekély hibát kíméletlenül ostorozzon? Nem, az a szeretet, mely a szenvedő láttára lángra lobbant szívében, nem lehet hirtelen ellobogó szalmaláng, anynyival inkább, mert táplálékot gyakorta kap. Nyájasnak, elnézönek, megbocsátásra hajlandónak kell lennie, ha látja, milyen súlyos próbára teszi az isten az önhibája nélkül szenvedőt, mely alatt teste lelke majd megtörik; ha látja, mily borzasztó következéseket von maga után egy könynyelmü, meggondolatlan lépés, mily könynyen megsemmisítheti a legszebb reményeket, hosszú évek fáradságának gyümölcseit, s mily kimondhatatlan nyomorba, gyászba sújtja nemcsak azt, a ki hibájával az isten sújtó haragját magára vonta, hanem annak családját is. A betegnél látja az élet komolyságát; aunak fájdalomtól dúlt arca kiveri emlékezetéből a könynyű élet vidor, szórakoztató képeit, az ápolók türelme, gondossága a részvét ós szeretet áldásaival ismerteti meg, mikor látja, hogy a boldogtalan szenvedőre, milyen édesen enyhitően hal sokszor a legcsekélyebb szolgálat is, mely figyelmességből származik. Ilyen képek foglalkoztatják emlékezetét, őtet komolyságra hangolják s abban meg is tartják, s ez a hangulat a neki megfelelő munkásságra is ösztönzi, a nélkül, hogy az életet bajai miatt meggyűlölné, a társaságot örömei miatt megvetné. A hozzá folyamodók rendesen életbe vágó, fontos dolgokban kérnek tőle tanácsot vagy közbenjárást, szükséges tehát, hogy őt mindenkor a kellő 75*