Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-09-17 / 38. szám

vigasztalta a hozzá vitt betegeket, hanem maga is elment az olyanokhoz, kikhez hitből fakadó bizalommal hitták; és épen az ilyen megmentett, megvigasztalt szerencsétlenekből váltak legbuzgóbb, legállhatatosabb liivei. A lelkésznek is követnie kell Jézus példáját, anynyival inkább, mert az isten által szivünkbe oltott felebaráti szeretetnek kiváltképen ö az apostola, a hirdetője, s elnémitaná-e ennek parancsoló szavát, mikor az öt, valamely szenvedő segítségére küldi ? Hiszen az talán epekedve várja, hogy vele ímádkozhassék, Jézus megváltói érdemeiről megemlékezzék; hogy neki bűneiről töredelmes vallomást téve, hallhassa tőle az isten bűnbocsátó kegyelmét hirdetni, szavaiból türelmet, megnyugvást merítsen a nehéz megpróbáltatás közepette; talán más aggodalmait, műveinek sikerét vagy családjának jövőjét illetőleg is tanácsát és segélyadását óhajtaná; talán az egész család az ő látogatásának a betegre tett hatásától várja némely óhajtásai teljesültót: meg tudná tagadni anynyiak kórelmét? Ha elfojtaná a felebaráti szeretetet szivében, s a várakozásnak hanyagul vagy éppen nem felelne meg: akkor érdemetlen tanítványa Krisztusnak s haszontalan papja az ő vallásának, mely azt követeli, hogy a hol másoknak segíthetünk, semmi áldozatot se sajnáljunk; hiszen nem épen olyan tagjai-e az egyháznak a betegek is, mint az egészségesek ? nem kell-e azokról is épen ugy gondot viselnie. Azért az egyház már kezdettől fogva súlyt fektetett a betegek körül való lelkipásztorkodásra; sőt eleinte a szeretet lakomájából is elvitték a betegekhez az őket illető részt, hogy igya testvériségnek, az egyházzal való közösségnek kifejezést adjanak ; Jakab apóstól is azt rendeli levelében (5, 14) „a beteg hivassa {

az egyházi szolgákat és imádkozzanak érette." Minden keresztyén felekezet kötelességéve is teszi — mert az már a keresztyénség szellemében benne van — a lelkésznek, hogy figyelmét és gondviselését a betegre is kiterjeszsze s abban az egyházhoz tartozásának tudatát élénken föntartsa. Arra tehát nagy gondot kell a lelkésznek fordítani, hogy a betegei körül ne mutatkozzék gondatlan pásztornak, ki nyájára csak bérért visel gondot, mostoha atyának, ki gyermekeit nem szereti. A szeretet intésére hallgasson, Józus példáján lelkesüljön, a kötelességre gondoljon, s akkor nem fogja ezt magáról mentül előbb lerázandó tehernek tekinteni; csakhamar elsajátítja azt a tapintatosságot is, mely a balfogásoktól megőrzi s működését nemcsak könnyűvé, hanem kedvessé is teszi: mert csakhamar be fogja látni, mily áldásos tevékenységet lehet a betegek szobájában is kifejtenie, hogy templommá teheti azt, hol az idvözitő tanait nagy sikerrel hirdetheti. Nemcsak azért kell a lelkésznek gyülekezete betegeit szorgalmasan látogatnia, mert az az isten által szivébe oltott emberbaráti, s a ker. vallás által követelt hivatalos kötelessége, ha állása nem kivánuá is ezt tőle, mégis minden 'vonakodás nélkül magára kellene vennie ezt a terhet, már önnön magának jól fölfogott érdekéből is, mert ez neki kimondhatatlan becses ós hasznos; a tapasztalatok kimeríthetetlen kincstára neki a beteg szobája, hol olyan tapasztalatokat gyűjthet, melyek nélkül nemcsak hogy hivatalát nem végezhetné a kellő tapintatossággal ós eredménynyel, hanem magát is mint embert ós mint hivatalnokot nem képezhetné ki oly derekasan. A szenvedéseket az élet iskolájának szokás mondani; a lelkészre, ha őt magát meg nem látogatja az isten csapásokkal, a betegek szobája lesz az élet iskolája, hol az életből ós az élet számára sokkal többet tanulhat, mint a legnépesebb egyetemek hallgatókkal zsúfolt termeiben; a beteg fonynyadt ajkának el-elröppenő sóhajtása többet mond neki, mint a leghíresebb tanár óra hosszat tartó körmönfont beszéde; a beteg halovány arcáról, megtört szeméből többet olvashat, mint a kifogástalan logikai rendben s gonddal kidolgozott könyvek vaskos köteteiből. A tanár vagy bárki más is igen komoly jóakaró szavakkal figyelmezteti az ifjút arra, hogy az életet komolyan vegye, küzdelmeire előre elkészüljön, csábjai ós veszélyei ellen előre fegyverkezzék, hogy a harcot nemesen harcolhassa meg, s pályafutását, mely talán sokkal rövidebb lesz, mint ő számítja, önmagával elégülten végezhesse be. A melyik ezt szivére veszi, nemcsak az életet igyekszik mindig nyilt szemmel tekinteni, s titkaiba, a mennyire gyönge szemének lehet, behatolni, hanem a könyvekben is a költészetet a valótól megkülönböztetni; szebbnél szebb mondatokkal terheli emlékezetét s tölti meg füzeteit, melyekből az óletbölcseséget akarja eltanulni; ha pedig a lelkészi 1 pályára készül, még pedig lelkiismeretesen, figyelemmel fogja tanulmányozni 'a hírneves irók műveit, melyekben azok ezen pályán élvezett örömeiket és tapasztalt bajaikat őszintén festik s a magok tapasztalataiból jó tanácsokat, aranyszabályokat adnak a kezdőknek. És az ifjú hisz a tiszteletre méltó fór-