Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-07-16 / 29. szám

sújthatnának, ésakhogy azon óriási kiilömbséggel, hogy mi gyülekezeteink helyesléséről mindenkor bizonyosak lehetünk. Cikkiró vádja nem is a meglett tényt sújtja, — hiszen az elkésett dolog volna, — hanem inkább a gondolatokat, melyeket ő más irányba kivánna terelni. Megerőtlenítsem-e a „megbocsáthatatlan kislelkűség" vádját ? Ugy hiszem, egyházkerületünkben olyakul ismernek minket, kik szemhunyoritás [nélkül állunk meg a veszélylyel szemben, kik nem hagyjuk el patkányok módjára a sülyedő hajót, hogy még jókor biztos tanyára találjunk, hanem kik, miként a rettenthetlen hajós, annál állhatosabban álljuk meg helyünket, minél vészesebben zúgnak a viharok, töredeznek az árbocok és sepernek végig a fedezeten a hullámok. Sőt a pártütőkkel szemben, kik mellünknek szegezik a töltött fegyvert, sem fogjuk az igazságot megtagadni vagy elárulni, mert reméljük, hogy az ilyen őrjöngésnek, mielőtt gonosz tettét végrehajtaná, önmagában kell összeroskadnia, s végre észre térnie. De a mi helyzetünk egész más. Nekünk itt rabszolgákkal van dolgunk, kik önmagok verték magokra a politikai tévedések és az egyházi reactio bilincseit. Mi rámutatunk sebeikre, melyeket rajtok a lánc tört, s arra is ajánlkozunk, hogy a láncot az evangyéliomi szabadságnak és a hazaszeretetnek pörölyével szétzuzzuk. De hiába ! ők mindennemű felszabadításnak ellenszegülnek, ők a jóindulatu szabaditónak fejéhez vágják a láncot, s ha mégis sikerült rólok letépni a békót, a legelső vaskarikába bújnak, melyet érnek. Orjöngőkkel vagyunk egy társaságban, kik bizton hiszik, hogy fejőkkel a falon rést nyithatnak. Kösd meg őket bár, találnak ők alkalmat, hogy meneküljenek s kisérletöket megújítsák ; nem lesz módod őket gátolni abban, hogy koponyáikat be ne törjék. Avagy kislelkűség-e, ha az orvos, miután az élet utolsó érverését észlelte és a tört szemeken felismerte a halált, az ágy tói távozva igy szól : Itt nincs segítség többé ! Riesz barátomnak kétségkívül megbocsátható, ha kislelkűségről szól, hiszen ő minket, bajtársait, búban s örömben barátjait szívesen megmarasztana. Jól értem én, miként érezheti magát, mikor ő, valamint atyja, s túróci társunk, mind az öt esperességnek egyedüli három hazafias lelkésze, a kerületi gyűléseken az ellenzéknek bár számra kicsiny, de bátor csapatjához sorakozhatik és ott az igazságért síkra szállhat, a mit saját esperességében azon okból nem tehet, mivel ott a határozatok gyűlés végével, az ő eltávozása után hozatnak, még pedig egyértelműleg. Ertem azt is, hogyan érezné magát akkor, ha ezen csekély számú csapat is megapadna. De vigasztalódjék meg! Akkor is nem kisebb elismeréssel fognánk emlékezni egy ellenzéki esperességről, és más esperességbeli egyes ellenzéki férfiakról, miként ma háromról, vagy helyesebben harmadfél esperességről szoktunk megemlékezni. Az az egy tudniillik a pozsonyvárosi esperesség volna. Mert fájdalom, nem lehet elhallgatnunk, a pozsonymegyei esperesség maholnap az öt tót esperességhez fog csatlakozni. Minap említettem, hogy minket a pánszlávoktól nemcsak a nyelv különít el, hanem különösen a szegrehúzó lutherismus. Mert a pánszlávok más ajkú lelkészekkel is keresik a rokonszenves érintkezést. Ennek jeléül és bizonyitásáúl Frecska Lajos személyében, épen e pozsonymegyei esperességhez tartozó tisztán német ajkú gyülekezet papját választották kerületi magyar jegyzővé. Ezen választásnál a világi elemre való tekintetet egészen mellőzték és megfeledkeztek arról, hogy Frecska nyilvánosan hazugsággal és rágalommal vádoltatott, és ezen vád alapossága be is győzetett ; — megszokták ők már ezt, hisz az ilyes dolog vezéreiken naponkint megesik, — nem is akarnak ők mást, mint Frecska tudománya segélyével az ev. egyházban azt a régi szakadást, melyet mint Hase mondja, nem a Luther reformáló, hanem Luther dogmatizáló szelleme okozott, s mely ma már, ha nincs is betöltve, de legalább is át van hidalva, — megújítani és kiszélesíteni. Frecska szolgál nekik egyházi palástul, melylyel politikai meztelenségüket leplezik, ő számokra egy határerőd s táborukban legelső előőrs. És ezen előőrs miként vizsgálódik mindenfelé, s hogy halad előre! A vele kis szomszéd gyülekezetben, Bazin filiájában felkelté az önnállóság vágyát; miként „a lopó éjszakán" azonképen lopta be oda az anyaegyház tudta és akarata ellen az ő creaturáját. A leány már szavató anyává, és a pánszláv lutheri párt annyival is izmosabbá lett. Legközelebb egy uj diadalát várhatjuk. Valamint évek előtt a szláv iíjúság, kerülve a világosságot és az életet, éjszakának idején ülte meg nemzeti életének feltámadási ünnepét, ugy egyesül a törvényellenes s azért a törvénytől irtózó pánszlávismus a lutheri orthodoxiával, melyről egykori tulajdon vezére, Kahnis igy nyilatkozott: „Ihr, die sich nicht fortentwickeln mag, wird was sie will, naemlich die Vergangenheit, d. h. eine Statte auf dem grossen Kirchhof ausgelebter Richtungen in der Kirche." (Neki, a tovább fejlődni nem akarónak [értsd lutheri orthodoxiaj részül jutand az,, a mit maga kiván, tudniillik a mult, azaz egy hely a magokat leélt egyházi irányok nagy temetőjében.) A mint pedig a pánszlávismus a romanisáló lutheri felekezetiességgel szövetkezik, ezen társulásnak gyászos következménye leend vagy minden más iránynak letiprása, vagy a magyarhoni ev. egyházból való önkéntes kilépés. Ha tehát mi a vallás eszméjével foglalkozunk, ugy nem kislelkűség, nem pánszláv többség átokvillámától való télelem az, hanem hogy I. Vilmos szavaival éljünk, az „átkot szóró képmutatók" iránti megvetés. Mi célból harcoljunk napjaink végezeteig oly ellenséggel, kit ha külsegélylyel letiporhatnánk is, de soha az igazságról meg nem győzhetünk ? mire való volna a lélek árjait kiontani olyan malomkerékre, mely törhetik ugyan, de nem enged, holott fáradozásunknak és igyekezetünknek kevés cseppjei a hasonelemű pataknak mégis némi erősítésére s éltetésére szolgálhatnak? SLEIFFER KÁROLY, misérdi ev. lelkész. , >*J