Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-07-09 / 28. szám

hanem értesse meg a gyülekezeti tagokkal: hogy midőn az elöljáróság a vétkest inti, dorgálja vagy büntetésre méltónak itéli, ez által csak a gyülekezet jó hírnevét igyekszik megóvni s fenntartani; s mennél jobban megszilárdúl ezen meggyőződés a gyülekezetben, annál fogékonyabban hat a fegyelem s annál szigorúbban kezelhetni is azt. Azonban igen messzire vezetne, ha a lelkipásztori gondozás minden ágára s minden egyes esetben miként leendő alkalmazására nézve ki akarnám fejteni nézeteimet; a ki közülünk e tekintetben bővebb tanulmányt akarna tenni, annak jó lélekkel ajánlhatom azon 3 kötetből álló munkáját Büchsel-nek, mely 1875-ben jelent meg Berlinben Schlavicz G.-nál ily cím alatt: „Erinnerungen aus dem Leben eines Landesgeistlichen." Szabadjon végül ismételve csak még annyit mondanom : hogy ha igazán lelkesülünk hivatásunk iránt, s nem kímélünk semmi áldozatot, semmi fáradságot, hogy maguukat az Ur szöllőjónek hasznos muukásaivá kiképezzük s a mélyen sülyedt vallás-erkölcsi életet ismét felemeljük, akkor nem szükség kétségbe esnünk, a nagy munka isten segítségével sikerülni fog. „De munkálkodjunk addig míg n e m k é s ő, m i g nappal vagyon, mert el jő az éjszaka, mellyen senki nem cselekedhetik!!" * SZUTTER KÁROLY. ev. le kész. Nyilt levél az „Evangyéliomi Protestáns Lap" szerkesztőjéhez. Kedves Barátom! Levelezőid, kik szemétyeskednek, torzitnak és gúnyolódnak, nagyban jajveszékelnek amiatt, mert a protestánsegylet tagjai közt unitáriusok is vannak. Az unitárizmus felé történő közeledést, vagy helyesebben az unitáriusokkal való minden érintkezést rendkívül veszélyesnek hirdetnek, az ilyen levelezőid a prostestántismusra nézve. Hát ezzel mit jeleznek, mi célt akarnak elérni levelezőid ? / En azt hiszem, hogy ezen urak vagy épen nem, vagy csak iskolai hibás kézirat után ismerik az unitáriusokat. En is félreismertem őket egészen 1866-ig. Ekkor, mint szalontai tanár, egy gazdi: g tanítványom apja költségén, hazulról vitt erős két lóval, kényelmes hintón, * Olvastatott a tolna megyei sióvidéki lelkészi körnek 1876-ik évi junius hó 7-ikén Bikácson tartott értekezletén, s közöltetik a kör egyhangú határozata folytán. beutaztam Erdély legnagyobb részét, beutaztam mindenek felett a székelyföldet, az unitáriusok hazáját. 1866-ban még nem volt protestánsegylet, s így az amit uti naplómba akor jegyeztem, nem lehetett a még ez időben meg sem született gyermek iránti gyöngéd szeretet kifolyása. Még arra sem gondoltam ekkor, hogy valaha e naplói jegyzetekből bármi is nyilvánosság elé fog kerülni. Reménylem azért, hogy nem fogja senki is érdekdiktálta apologiának tartani azt, amit itt a következő sorokban az unitáriusokra vonatkozólag uti naplómból kiirok. Szeptember 2-kán Kolozsvárra értünk. Itt azonnal meglátogattuk a muzeumot, olyankor mentünk, amikor nem volt sem látogatási nap, sem látogatási óra. Erre elfelejtettünk ügyelni, vagyis e tekintetben nem tudakozódtunk. A muzeum helyisége egy nagy és szép kert közepén van. A kert kapujánál kis lak szerénykedik, melyben a muzeum őre lakik. Bekopogtattam ide. Szabad! — hangzott ki a dörgő erős hang. Mikor benyitottam majd zavarba jöttem, mert egy nagyszakálu öreg ember állott előttem, olyan, amilyennel dajkák ijesztik a gyermekeket. Ha ekkor tudtam volna, hogy ez a nagyszakálu ősz unitárius ember: csakugyan nem tudtam volna, hamar szóhoz jutni. Ezt azonban nem is sejtvén: elmondtam azonnal, hogy ki és mi vagyok s miért jöttem. Szívesen kedves ba átom! — s azzal szedte elő a kulcsokat s vitt karonfogva a muzeumba. Megmutogatott és megmagyarázok ott mindent a-legapróbb részletig. En már a nézésben és figyelmezésben csaknem a kábulásig elfáradtam, ő nem fáradt el. Folytatta a mutogatást és magyarázást. Mikor miudent megnéztünk: visszamentünk a szerény kis lakba s ott annyira megszerettük a mi szíves öregünket, hogy nagyapánkat se szerettük jobban soha s valóban ő is ugy szeretett minket, minhta tulaj don un ok á i lettünk volna. Ez ősz férfin, unitárius ember, Brassay volt. Ezt nem tőle, hanem később mástól tudtam. Nagyot lélekzettem, mikor ezt felfedezte egy kolozsvári ismerősünk s felsóhajtottam: ha minden unitárius ilyen, akkor én félreismerem az unitáriusokat, — hiszen ezek is jó emberek, ezeknek is van szerető meleg szívok. Miután már egyet láttam, sőt meg is ismertem az unitáriusok közül, akikről eddig csak azt tudtam, hogy nem keresztyének, mert Krisztustagadók és valami Socínusról Socíniánusoknak is neveztetnek: bátorságot vettem magamnak meglátogatni a legelső és legnagyobb unitárius papot, a superintendenst. Még ekkor névleg sem ismertem őt. Másnap tehát, azaz szeptember 3-ikán, pont 11 órakor kopogtattam be az unitáriusok superintendenséhez. Itt már nem az erős, dörgő : szabad! hanem a szelíd és nyájas tessék! hangzott felém. Benyitottam s alázatos köszönés után azonnal megmondtam, hogy ki vagyok és miért jöttem. A superintendens úr tüstént méltóság teljesen felemelkedett íróasztala mellől, elém jött s karját karomba öltve leültetett a díványra, vagyis leültünk arra mind ketten, szorosan egymás mellé.