Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-05-28 / 22. szám

jon azon szoros egyházi fegyelem nélkül, melyet Genfben felállított, birta volna-e azon gonosz várost ugy megtisztítani és jól rendbehozni ? Valyon nem a figyelem által-e inkább, mint prédikálás által tette azt oly szépen virágzó várossá ? . . Most lovagolhat, kocsizhat bárki isteni tisztelet alatt, senki meg nem szólítja, akkor a legfőbb rangú urakat meg szólították: Miért nincs templomban?" és midőn igy beszélt: „Van e ott hely a magam és lovam számára?"1

E miatt a templomban, az egész közönség e lőtt térden állva volt kénytelen bocsánatot kérni. Egy másik 3 hónapra számüzettetett, azért, mert egy szamár orditására így szólott: „Ejnye, milyen szép zsoltát énekel." Egy előkelő esaládbeli hölgy, saját szülei által korbá csoltatott meg, mert a templomban egy zsoltárt éneke után világi dalt énekelt. Egy ifjú vőlegény azért szenvedett erős büntetést, mert menyasszonyának a háztartási naplót ezen szavakkal nyújtotta át: „Ez a valódi Zsoltár könyv.)" Ugy hiszem, csak ilyen egyházi fegyelemmel lehetne nálunk is ma a templomot meg tölteni, de puszta prédikációval soha, legyen az a legremekebb muuka és előadás. Mindezek világosan mutatják, hogy valóságos méltatlan vád és kárhoztatás, midőn sokan a papságot tartják okának az emberek közt mai időbe annyira elterjedt erkölcstelenségnek. A papság meglevén fosztva minden legkisebb fenyítő hatalomtól, nincs hatása tanításának se. Nem levén sikere munkájának, végzi mint szakmát hivatalos óráit azért, mert neki is élni kell; munkálkodik nem azért, hogy az emberi társaságnak használjon, — mert ezt ugy sem teheti, — hanem azért, hogy éljen, bár nyomorúságosan. Nem is csuda, hogy a világ annyira sajnálja a papoktól a fizetést, mert csakugyan kevés hasznát is veheti a rosz rendszer mellett. És igy ne kárhoztassa senki a papságot, a világban elhatalmasodott veszettség miatt, ő neki nem áll tehetségében ezen segiteni, bárminő ceremóniákkal, bárminő buzdító prédikációkkal, a megüresült templomokat soha nem fogja betölthetni. Ne ott keressük a hibát, a hol nincs, hanem ott a hol van. Adjuk vissza az egyház fenyítéket a presbitériumnak ; állitassék vissza a pellengér a tempolomok eleibe ; lógjon a korbács a parochiákon vulnus immedicabile ense recidendum. Különben az elfajult világot, a jó útra vissza hozni nem lehet, mert e már bele vette magát a kerék vágásba ; megy mind addig, még végképp el nem bukik, vagy maga a fel- j séges Isten özönvízzel ki nem mossa, vagy tűzzel ki nem égeti. B. F. A fentebb közlött két cikk egy ugyanazon napján érkezett a mult hétnek. Ismerjük mindkettőnek íróját. Az utóbbi az Úrnak egyik régi buzgó szolgájátó1

, kálvini egyházunk egyik veterán harcosától ered; az elsőt egy még fiatal, de az e lapokban időnkint megjelenő, szerinte ideális cikkekkel sehogy megbarátkozni nem tudó, vitézlő lelkész atyánkfia irta. A két férfi sokkal távolabb lakik egymástól, ós nincs is közöttük tudtunkkal semmi oly rokoni vagy családi összeköttetés, mely az egymás cikkeire való kölcsönös inspirálás feltevését valószínűvé tenné ; ós ím mégis mindketten egy ugyanazon időben, mondhatni egy ugyanazon gondolat tolmácsolására fogtak tol lat: jelesen hogy ne okoljuk a mai papságot, ők nem okai a mesze szételáradó vallástalanságnak erkölcstelenségnek, de egyszersmind nem is lehetnek annak a jelen viszonyok között orvoslói, mert hiszen a mai gonosz világ kivette a papok kezéből a korbácsot, — mint az utóbbi cikk indokolja, — és mert a gyakorlati élet egészen más elveket s életszabályokat hirdet a népnek, mint a pap — ellenveti az első cikk irója. Mi haszna buzdítjuk mi egymást — véli Yigil — „még a háztetőkről is," mikor azok, kik a társadalom épületének tetején állanak, nevetség ós gúny tárgyaivá teszik, s meghazudtolják tetteikkel a lelkészek által hirdetett eszményi valláserkölcsi igazságokat. Az efféle ellenvetések nem ujak, többször felhozattak már ezen lapokban is, meg is cáfoltattak; de másrészről ezen ellenvetések még ma sem elavultak, s nagyou jól tudjuk, hogy ha aláírásra bocsátanók ezen cikkeket, másfelől „A Háztetőkről is "-féle cikkeket, az aláírók száma aligha nem ellensúlyozná egymást. Épen azért özöljük ezen nézeteinkkel ellenkező tartalmú, fenntebbi cikkeket, hogy viszont mi is elmondhassuk — nem ellenkező nézeteinket, mert hiszen ezt tettük már több ízben, — de legalább azt, hogy „Eppur si muove", hogy mégis csak azoknak van igazuk, a kik a lelkészi hivatalt a maga eszményi alakjában, s a mai modern viszonyok által kiszabott helyzetében fogják fel. Mire jelen soraink a t. cikkírók kezeibe kerülnek, akkorra már talán elmélkedni kezdenek a Pünkösd ünnepén tartandó egyházibeszód felett. Ezen elmélkedéseik közben gondoljanak vissza az első Pünkösdre ; volt-ó ekkor Péternek, majd Pálnak s a keresztyénség többi terjesztőinek kezeiben korbács? avagy hallgatóik kegyesebbek, az ige hirdetői iránt nagyobb tisztelettel viseltetők voltak-ó, mint mai hallgatóink? Avagy azok a római Proconsulok, helytartók, tiszíartók ós egyéb hivatalnokok, a kikről a nép himet varrhatott volna magának, kevesebb rablást, igazságtalanságot, erkölcstelenséget, jellemtelensóget követtek el, mint a maiak, a kik miatt Vigil úr szerint kárba vesz minden mi prédikálásunk ? De