Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-05-21 / 21. szám

az egyház egyszer megalapított elveit, és bármily erélylyel szerezzen is azoknak a társadalomban érvényt , sőt tiszteletet, de ha azoknak igazsága iránt tagjaiban hitet nem birt kelteni, ha valódiságukat tagjainak meggyőződésévé nem bírta érlelni, azon eszmék csak a papiroson irott malasztok maradnak, élettelen betűk ; s az egyház lehet bármily nagy és hatalmas, de híveit megnyugtató idvezitő egyház soha. Egyházunk, melynek éltető eleme a lelkiismeretben szabadság és vizsgálódás, mindenha gondosan óvakodott a szélsőségtől s lelki erőszakoskodástól, mert tudja, hogy mihelyt a gondolkodás bármely hatalom által szolgáló szerepre kényszeríttetik, legfölebb száraz analysisre alkalmas, de teremteni nem képes. Az eszmék, nézetek, csak az egyéni erők szabad küzdelmében tisztulhatnak. De viszont azt is tudja, hogy az erők e divergentiájának, a folytonos előre törekvésnek paralisálásáért szükséges az egyházban valamely oly oldal, mely természeténél fogva a lassítás jellemével birjon. E jelleménél fogva a szétágazó törekvéseket és erőket folytonosan egy központhoz vonzza, s a szertelen előrerohanás helyett eszközölje a haladásban való csendes, de annál biztosabb következetességet és egységet is: szóval az egyház — s vele a vallás successiv történeti előre fejlődését. Ugy van meg e két oldal minden testületi életben, mint magában a világegyetemben, melyet az attracíio és röperő egymással ellentétes munkássága tart fen. Ama nélkül a világtestek szerte hullanának, eme nélkül az universum élettelen holttá dermedne; a kettő küzdelme eredményezi az egyes világtestek szabad, szabályos, körbeni mozgását, az universumnak mint egy nagy organismusnak öszhangzó életét. Igy ismerve egyházunkat, azon octroit a vallásos könyvek megírásánál, melytől t Weber ur félni látszik, részen ről a kerületről egyátalában föl nem teszem, hanem ezen eljárásában csak is azon eszélyes és óvatos eljárást látom, miszerint nem látja még eljöttnek az időt, hogy tág kaput nyisson e tekintetben az avatatlanok számára is, annyival inkább mert „a szabad egyház szabad államban" csak elv és irott malaszt. De meg hova is jutna az egyház, ha minden egyházközségnek oly szabadságot adna, miszerint szertartásait, ének- és különösen tankönyveit a zsinat utólago, jóváhagyása fejében maga határozza meg. Ugyan kérem, hová vezetné ez hazánkban, a mi népünk culturalis állapota mellett egyházunkat ? 0\Ő€v áyccr. Nincs minden egyházközségnek Webere! Aztán a mi Meiningenben jó és célszerű lehet — mert minden tekintetben előbbre van — következik-e abból, hogy az javára, üdvére válnék elmaradott népünknél a mi egyházunknak is ? Ha megengedem is, hogy ezek adiaphorák, s h'gy „diserimen in adiaphoris, non suffert unitatem fidei" ; mindazonáltal a kézikönyveket illetőleg, ezek valóban más kategóriába esnek, mert az egyház és társadalom leendő reménye és támasza a gyermekvilág valláserkölcsi neveléséről van szó. 8 itt már valóban jól teszi az egyház, ha ez idő szerint még ily álláspontot foglal el, ne hogy a rohamos haladásnak miatta „aliquid detrimenti capiat." Én azt hiszem, hogy a kerület az által, mert igy ós nem máskép intézkedett, egyátalában nem akarta inaugurálni a monopoliumot a tudomány világában: nem is tette ezt soha sem, mert elve ellen volt, s mert jól tudja, hogy ez csak kárával történhetnék. Nem teszem föl a kerületről azon ósdiságot vagy elfogultságot sem, hogy ha valaki talpraesett kézikönyvvel jelentkeznék, azt csak azért, mert meg nem bízatott, egyszerűen visszautasítaná; sőt hiszem, hogy ha az vallás- erkölcsi valamint paedagogikai szempontból minden követelményeknek megfelelne, volna annyi igazság-és ügyszeretete, hogy a bizottság munkájának is elébe tenné. De másrészről azon elvitázhatlan jogát a kerületnek nem csak elismerem, hanem bárki ellenében is vindikálom, hogy a vallásos kézikönyvek Írásánál, illetőleg a szabadverseny behozatala esetében is, azoknak alkalmazásánál a „jus supremae inspectionis"-t magának mindaddig fentartsa, mig az egyházaknak az állam s egymáshozi viszonya tisztázva nincsen, s mig általában a zsinat e részben végleg nem intézkedett. Addig érjük be a „status quo"-val. Különben is mindennek meg van a maga ideje. Az elhamarkodás és rohamos haladás, sehol sem oly káros ós végzetes, mint a szellem-erkölcsi világban, hová a vallás is tartóz k. Az események és viszonyok kérlelhetlen logikai egymásutánisága szerént ösztökélő hozzájárulásunk nélkül is, lassan, de biztosan halad az előre, itt valóban nem lehet a kényszert alkalmazni. Fanyar az idő előtti erőszakosan vagy mesterségesen érlelt gyümölcs, sőt még az üvegházi is, hogy zamatos legyen, a jóltevő ter-