Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-03-26 / 13. szám

ülésből felkérte Szeremley Sámuel, hódmezővásárhelyi ref. lelkészt, s a hazai egyházirodalom egyik kitűnő, fáradhatlan munkását a hazai prot. egyházak történe1

mének megírására. Ez vállalkozott is, és a f. év első heteiben egy nyomtatott felhívást küldözött szét a hazai prot. egyháznak részint kormányzó férfiaihoz, részint egyes lelkészekhez, s a történelmi irodalom egyes munkásaihoz, azon kéréssel , hogy őt ezen vállalatában támogassák, s „tegyék egyházi közügygyé egyházunk történelmét, s ennek megalkotásához tehetségükhöz képest járuljanak valamivelfelkérve a többek között „a könyv- és levéltárak őreit s a prot. egyházi tudományok művelőit, hogy a gondjaik alatt levő vagy sajátukat képező forrásokat és segédművéket , kegyeskedjenek reá nézve hozzáférhetőkké tennifelkérve továbbá lelkésztársait, „hogy a mennyiben lakhelyükön az egyházi községi, vagy magán iratgyüjternényekben valamely fontosabb kiadatlan okirat vagy feljegyzés található, kegyeskedjenek azt felkutatni, s akár szaklapokban közzé tenni, akár másolatban, vagy kivonatilag vele közölni." Ez volt az óriási bűne a ázerény fiatal tudósnak, kapcsolatban azon vakmerő tettével, hogy ezt a felhívást Révész Imrének is megkiildötte. De hogy is ne küldötte volna meg ő a szerény jó indulatú, s csak a közjó érdekében fáradozó, s egyebeket is saját nemes lelke szemüvegén keresztül tekintő munkása az irodalomnak ; ő a ki különben is Debrecen növendéke volt, s magyar egyháztörténelmi első ismereteit talán épen Révésznek köszöni s a ki most is a tulatiszai e. kerület lelkésze, hogy ne fordulhatott volna a többek közt Révészhez is? Ezek voltak az ő nagy bűnei, s ezért kellett Révész Imrének a „Figyelmező" közelebbi (márciusi) számában ezen azt hiszem minden művelt embert megbotránkoztató cikkét világ elé bocsátani. Hogy ezen cikket nem elfogultan s nem túlszigorúan Ítéltük el, másrészt hogy olvasóink önnön szemeikkel lássák, hogy az ellentétes pártnak még úgynevezett tekintélyes tagjait is hova sodorja a szenvedély, közöljük az egész cikket ugy a mint ez Révész I. folyóiratában megjelent. A cikk igy hangzik: A magyarországi úgynevezett protestáns egylet, mint egyházunk törteneteinek megírató ja. A magyar protestáns egylet modern reformerei, miután világtörténeti dicsőséggel megkezdett pályájokon nem épen gazdag aratással találkozhatának mindenütt, most már hazai protestáns egyháztörténelmünk mezejébe akarják vágni az ő sarlóikat. Igaz ugyan, hogy e mezőn ők minél kevesebbet vetettek, a szántás és irtogatás nehéz munkájában sem sok verejtékök hullott el ; no de hát gondolják, annyival derekabb lesz, mégis aratni itt! A külföldi s különösen a német protestáns theologiai irodalom mezején, igen szépen ki van az fejtve és megáll ipitva, hogy minő t u 1 a j d o n o k kívántatnak a protestáns egyházi történetíráshoz. A mi modern reformereink ezen tulajdonokkal minél kevesebb mértékben birnak és bírhatnak. Oly emberek, akik nyíltan, gunykacaj között, határozottan megtámadták azon létalapokat, amelyen a magyar protestáns egyház létrejött és századokon keresztül rendületlenül megállott, amelyeken nagy szenvedései között vigasztalást és erőt egyedül találhatott, és ame'yekhez, ezentuli fennállása is lényegesen kötve van; ily emberek, mondom, a maguk egyletének történeteit szépen .megírhatják, de egyházunk történetének méltó és hű megirói épen nem lehetnek. De ha már ezen férfiak nem állanak is egyházunk közös hitének nyilvános és pozitív alapján, ha a vallásos hit legfőbb tárgyairól velünk közös hitök hitvallásuk és symbolumjok nincs : talán magyar protestáns egyháztörténelmi kipróbált tudományos képességök és nyilvánosan elismert jártasságuk annál nagyobb mértékben van ? . . . Én ugyan részemről, a magyar prot. egylet összes tagjai és vezérei között, egyetlenegyet sem ösmerek, aki, hazai protestáns egyháztörténelmünk mezején, valami oly dolgozatot hozott volna létre, amely a tudomány szempontjából voltaképen még csak a középszerűség mértékét is megüthetné. Maga azon felhívás és működési programm, amelyet „vállalkozó" történetirój ok közrebocsátott, minden szakértő előtt nyilván mutatja, hogy mily gyarló, ferde és hiányos felfogásuk lehet nekik az egész „vállalatiról, vagyis a magyar protestáns egyháztörténelem mivoltáról és feladatáról. Mindamellett is a magyar protestáns egylet hívei, ám magasztalják és gyámolitsák a vállalatot, amint nekik tetszik. Egyházunk hatóságai és tisztviselői pedig, ha bármikor elérkezettnek látják az időt arra, hogy a magyar protestáns egyházi történetírás ügyében épen mint hatóságok és tisztviselők tegyenek valamit, e tekintetben az úgynevezett magyar protestáns egylet felhívására, tájékozó utasításaira stb. bizonyosan nem nagy szükségök leend, hanem tudni fogják a célhoz vezető intézkedésnek mind útját, mind módját, s az egyház nyilt megtámadóinak vak eszközeivé nem lesznek, hanem legfelebb is egyszerűen tudomásul veszik az ő egész vállalkozásukat. Részemről megvallom, hogy az egészhez csak egy szót is aligha szólottam volna, ha a felhívás hozzánk debreceniekhez s épen hozzám is meg nem küldetett volna, a mit valóban nem tudok mire | vél ni. Pliszen, hogy ha én több debreceniekkel s tiszántúliakkal együtt „türelmetlen inquisitor", „a protestáns szabadságot végkép gyanússá t e v ő", „hypokrit a", protestáns jezsuita, „az egyház fogalmát lealacsonyit ó", „papok lelkiismeretét megkötözni t ö r e k v ő", „képmutató", „u 1 t r a m o n t án o k , és pánszlávok szövetségese", „r e a k t z i o n a r i u s", és több eféle megszámlálhatatlan szép címek tulajdonosa vagyok, amely szép címeket, a mi modern reformereink nem csak reám, hanem egyházkerületünk szuperintendensére, espereseire s több debreceni tanárokra is rendkívüli nagy készséggel és