Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-03-26 / 13. szám

fent lesznek, mint gondolják. De ha a tanitó maga is sötétben tapogatódzik, ha most ide, s majd oda kapkod, ha mindegyre csötlik-botlik, akkor bizony sehogy sem várhatja , hogy tanítványai könnyen és vígan kövessék, s cseppet sem csodálhat]a, ha elfáradnak és elkedvetlenednek. Világért sem állítom , hogy gyermekek vagy felnőttek , ha tanulni valójok van , minden erőfeszítés, minden kitartás, sőt bizonyos fejtörés nélkül boldogulnak; de azt merem mondani, hogy — ha szabad hasonlatomra még egyszer visszatérnem — az ügyes tanítónak érteni kell ahoz, hogy a sötét torony megmászása közben imitt-amott egy-egy ablakot, rést nyisson, oda levegőt, világosságot és meleget bocsásson, s a nyomában levőknek egy-egy pillanatnyi pihenőt, s egyszersmind a szép tájékra és a tiszta kék égre egy-egy enyhítő pillantást engedjen. Minden tudományban van humor és költészet, ha még egyszer oly száraz is az. Mi lehet szárazabb mint a nyelvtan, kivált a mint ma az iskolában tanítják ? Mily tenger időbe kerül, mig a gyermekek oly egyszerű dolgokat, mint Nominativus, Accusativus,Ablativus fel tudnak fogni ? Az én fiamat oly alaposan megtanították ezen esetek jelentésére, hogy soha sem tudta, mikor használjon Accusativust, s mikor Nominativust. En tehát egyszer neki tréfából nyaklevest adtam. „No most mondd meg nekem, ki a Nominativus (a ki ?") „Papa a Nominativus" feleié. „És ki az Accusativus" (a kit ?) — kérdérn tovább. „Én vagyok az" — mondá. „Hát a kezein micsoda?" ,,Az az Ablativus'1 viszonzá. „Mi tehát az Ablativus ?" Nem valamely helyről való távozást fejez-e ki ? S még is nem ugy van-e, hogy nem a kezemtől ütök el, hanem a kezemmel ? Tehát az én kezem az Instrumentális esetben áll." Erről már mit sem akart tudni, mert az nincs meg az ő nyelvtanában , s igy egyelőre be kellett az Ablativussal érni. A francia nyelvben szintén ugy találom, hogy alig van valami, a mi jobban kedvre derítse a gyermekeket, mintha néha egy kis függöny félrehuzással megmutatják, hogy miként jutott a francia nyelv oda, a hol jelenleg van. Valahányszor a gyermekeknek megmagyarázom, hogy a francia nyelvben a jövő ige időt hogyan csinálták, hogy a je parler ai (beszélni fogok) eredetileg „nekem beszélni van"-t jelent, szemök mindig ragyog az örömtől. Kezdetben nagyon furcsának tetszik • de csakhamar belátják, hogy abbiz' ugy s nem másként lehetett, s aztán nem egy könnyen felejtik el. Aztán egy kis kézzelfogható haszna is van ennek, mert egyszersmind megtanulják, hogy a jövő idő is feltételes (Conditionnel), ragjai azok, a mik az a v o i r jelen és félmúlt idejeé. Úgyszintén ha azt mondom nekik, hogy ebben a mondatban l'áne marche lentement, ez a lentemen t, eredetileg a latin lenta mente és azt jelenti, hogy „lomha lélekkel", látom, hogy mennyire érdekli és leköti figyelmöket, akár mintha talányt adnék fel és fejtenék meg nekik. Vegyük a történelmet, nevezetesen a legrégibb | történelmet. Nincs valami unalmasabb, mintha Egyptom, Babylon, Perzsia, Phrygia stb. régi királyainak neveit { és évszámait kell megtanulni vagy megtanitni. Ámde annak még is meg kell lenni, ha egyebért nem, már csak azért is, hogy a gyermekeknek az ó-világ idő számítása láttávlatáról helyes képzetök legyen. Azonban az Amasis, Kambyses, Dárius, Croesus stb. neveit s ezekhez hasonló száraz dolgokat tárgyaló tanítónőnek azt ajánlanám, hogy olvassa el Eberes tanárnak „Eine aegyptische Königstoehter" cimű regényét. Igaz, hogy regény, de szerzője egyik legjelesebb egyptolog, s megmutatja, hogy a valódi tanultság, mint bír még a holt csontokba is életet lehelni. Vagy vegyük a növénytant, ezt a leányok számára egyik leghasznosabb természettudományt. A puszta növény gyűjtés, mint a nevek bemagolása, itt is csakhamar elkezd fárasztó lenni. Tehát itt is időnként föl kell leb • benteni a fátyolt, és rá kell mutatni a gyermekek előtt arra a bölcseségre , mely a mező liliomaiban rejlik, s kis szívok majd hangosabban fog dobogni. Ezelőtt alig néhány nappal tanuja voltam, hogy egy sanskrit búvár barátom, Cowell cambridgei tanár, ki szenvedélyes botanikus is , hogyan mutogatta a gyermekeknek a rózsa kelykén levő öt levelet. Mindenki tudja, hogy azok kettejének mindkét oldalán egy sereg finom pihe van, a más két levél nem pelyhes, de az ötödiknek egyik oldala ismét az. Ez a fölszerelés arra való, hogy ha a pehely levelek két oldala összetalálkozik , ez a pehely a leggondosabb háztartás elvei szerint megóvja őket. Ez magában annyira érdekes ; hogy nem szükség tovább menni, s még azt is kutatni, váljon öntudatos vagy öntudatlan erők műve-e ez ? A gyermekek azonban legfurcsábnak találták azt a verset , melyet erre a tüneményre a középkori szerzetesek faragtak : Quinque sumus fratres, sub eodem tempore nati, Sunt duo barbatij'duo sunt sine barba creati, Quintus barbatus, sed barba dimiduatus. (Magyarul: Ötön vagyunk testvérek ; mind egy órában születtek ; Kettőink álla pelyhes, kettőnké nem az, Ötödikünk álla félig csupasz.) A gyermekek ily módon nemcsak a természet műhelyébe, hanem a középkori kolostorok sötét fülkéibe is bepillantanak, s belátják, hogy sokszor bukkanunk bölcseségre, és költészetre, hol legkevésbé vártuk. Ily szerrel odáig vihetjük őket , hogy tanulni valójukat nemcsak fejőkkel, hanem szivükkel is megtanulják és ebben rejlik a haladás nyitja. Tanitói szavazatjog, és gyámolda ügy a b.-somogyi ref. egyházmegyében. (Vége.) A tanítók kiáltó szükségét érezvén a gyámintézetnek, a koszorúzott pályamunka alapján elhatározták felállítani azt. Megalakultak, s midőn ezen gyámintézetet az egyh. megyei gyűlés eleibe felterjesztették, kérvén meg-