Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-11-07 / 45. szám

keresse a szószók, s a protestáns lelkószihivatal erejét ; de azért ki tagadhatná, hogy némely lelkészeinknél csak zengő érc ós pengő cimbalom az egész prédikáció, a benne foglalt eszmékért sem maga nem lelkesedik, sem híveit nem lelkesíti. Hát templomi énekeink akár szövegüket, akár dallamukat illetőleg? Az utóbbi évtized a dalárdák évtizedének nevezhető. Az énekművészet fejlesztésére, gyakorlására az egész országban dalárdák alakultak s alakulnak, helyi s országos dalárünnepélyek tartatnak : vélnéd, hogy ily nagy felbuzdulása s országos hódítása után az ének iránti műérzéknek templomi énekeink is valami nagyszerű lendületet vettek ? Ott sem vagyunk, hol apáink voltak; azok legalább egy hangon tudták énekelni mindnyájan egyházi énekeinket, s a vallásos buzgóság hangjai kipótolták az Öszhang s a müóneklés rovására elkövetett hibákat. Ma pedig az uri uj nemzedék, sőt a nem uri is az ezerféle tantárgygyal telezsúfolt tanodákban ós neveldókben megtanul sok mindenfélét, csak azt az egyet nem, mely a mi puritán istenitiszteletünkben majdnem egyedül volna hivatva a vallásos érzelem s kedély felbuzdítására. Olvassuk naponként, hogy még hazánk kisebb városainak közönsége is mellőzi a legkomolyabb drámákat is, hanem annál inkább kap az érzelemre ható darabokon : s mi ennek dacára megelégszünk a csupán az értelmet foglalkoztató prédikációkkal, távolról sem gondolva arra, hogy istenitiszteletünkbe talán olyasmit is behozzunk, mely híveinknek már érzelemvilágát is megragadná. S avagy haladunk-é templomaink építési rendszerében s azok berendezésében ? Iskoláink, nemcsak de még a fogházak, dologházak építésénél is az ujabb időkben gondosan ügyelünk arra, hogy azok termei jól fűthetők, célszerűen szeliőztethetők, s a káros léghuzamtól elzártak legyenek : de templomaink igen sok helyütt s igen gyakran élénken emlékeztetnek bennünket, hogy keresztyén elődeink másfél ezer évvel ezelőtt az askesisben, a test nyomorgatásában keresték az istenitisztelet legmagasabb fokát. Épen igy vagyunk a rend, csin ós tisztaság tekintetében is. Ma már a mely közhelyeket meglátogatunk, megkívánjuk, hogy azok aesthetikai érzésünket ne sértsék, sőt nemesitsók, hogy bennök a rend, tisztaság jó ízléssel legyen párosítva. És templomaink? Kivéve a nagy ritka kivételeket, külalakjuk s berendezésük által nem hogy fokoznák, sőt lehűtik a vallásos érzést. És igy ha folytatni akarnók, reámutathatnánk még kultuszunk körül egy hosszú sorozatára a teendőknek ós javitandóknak. De hát akarunk-é valamit tenni ? akarunk-ó ezen a téren is haladni ? . . . . Higyjük, reményijük, hogy majd lassan -lassan e tekintetben is felzavarja a kor szellemének angyala Bethesdánkat, ós szomszédaink példáján okulva, megteszszük kultusunkon a javításokat addig, a mig híveink nincsenek a templomtól teljesen elidegenedve, a mig lehet reájuk a célszerű javítások által hatást gyakorolni. FARKAS JÓZSEF. Au t ono mián kr 61-Idővel és türelemmel az eperfa levél selyemszövetté változik", mondja egy francia példabeszéd. Valóban az idő és türelem a legmeglepőbb változásokat képesek létrehozni, de a mi egyházi közigazgatási rendszerünknél, mintegy megbénulni látjuk az idő és türelem erejét, mert emiitett rendszerünk, nemcsak, hogy oly előnyösen nem változik, mint az eperfa levél; hanem lehet mondani semmit sem. A túlzott autonómia miatt, egyházi életünkben a haladás helyett van stagnálás, az igazi rendszer helyett rendszertelenség, az erők egy célra törekvése, összpontosítása helyett van szétforgácsolás, szétfutás. Távol legyen tőlem a valódi autonómia nagyfontosságának és igazi becsének el nem ismerése, távol a t<i~ gadás, miszerint nem a legnagyobb kincs, melyet őseinktől öröklöttünk, s melyet megtartani szigorú erkölcsi kötelességünk, távol a mély tiszteletteli nem adózás azon jeleseink iránt, kik időnként önkormányzatunk megszerzésén, megvédésén munkálkodtak, távol a nem lelkesedés, az elmúlt idők embereinek, viharokkal szembeszálló s óriási hatalmakkal küzdő buzgósága, lelkiereje iránt; de engedje meg a tisztelt olvasó, ha mindamellett mostani autonómiánkkal nem vagyok szerelemben, nemcsak azért, mivel a túlzást semmiben sem szeretem, hanem azért is, mert ultraautonomiánk nem önkormányzat, hanem semmilyen kormányzat^ s az ilyen rendszeres rend' szertelenségben a tisztviselők ereje kifárad, megbénul, semmire sem mehet. Mielőtt tovább mennénk a tárgy fejtegetésében, jelzem, miszerint e lapok mult évi számaiban tett azon állításommal, melyben a lelkészeket tettem legtöbb esetben felelőssé a gyülekezet virágzásáért vagy hanyatlásáért, cikkem folyamában nem fogok jönni egész ellenkezésbe, azon oknál fogva, mivel az egyéniség pótolhatja a rendszer hiányait is, habár elpusztul is a munkában s harcban. Amaz állításomat sokan megtámadták, s gondol-I kozván a következő meggyőződésre jutottam. A testületek virágzását vagy hanyatlását az összesnek, az egésznek nem szabad, nem lehet csupán egyesnek