Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-31 / 44. szám

a tettre, akaratra, és a szives, nemes segéllésre. Midőn ezt bevégezte, széllyel néztem a sokaságon ... az öröm, a szeretet könye és a nemes lelkesedés tüze ra- j gyogott a szemekben. Ezután ihletett ajkakkal kért áldást mindenkire , és mindenre. Az istenitisztelet végeztével még nem volt bezárva az ünnepély, eddig csak a szellemnek szereztünk gyönyört kiválólag; Strauss elferditett haedonismusát is kellett kóstolnunk, a gyarló testnek is megadtuk a magáét, a mennyiben Thaly Zsig. urnák szívélyes vendégszeretete a teritett asztal körül gyűjtött össze bennünket. Nem dicsekvés hangján szólok, már sok asztalnál megfordultam, de ily igazi, magyar vendégszeretetre kevés helyt találtam, melytől mint villanyszikrától gyúlt ki mindnyájunk kebele, kedélye, különösen miután a cigány, vagy jobban mondva a költő jaja, fájdalma, majd tomboló öröme megszólalt a hegedűben. Az ünnepelt főpásztor emelt poharat a királyi párra és a családra, majd később Tisza K.-ra; a főispán az uj lelkészre. A kedélyes házigazdában is felébredt a régi jó vér, s több toasztott mondott, igazi hazafias, talpraesetteket, élcekkel fűszerezve, hanem ő bár utóbb mindig igy kezdte beszédét : „még egy feledékenységi hibát hozok helyre," még is elfelejtette az ünnepelt férfiút, mint országgyűlési képviselőt is üdvözölni; engedje meg a tisztelt férfiú és a szives házigazda, hogy ezen hibát mint csekély egyéniség én hozhassam helyre, röviden csak azt kivánva : „addig éljen, mig e honnak él." Az öreg , Komárommegye nagyérdemű férfiáért Ghycy K.-ért is emeltünk poharat, és még sok másokért. A közelismerés hangján szólok, midőn a jó magyar házigazdát , régi kedvelt magyar darabjaink játszatásáért megdicsérem. Az isten velünk. TÓPARTI HALÁSZLEGÉNY A keszihóci ág. hitv. evang. tót-magyar leány-egyház templom szentelési ünnepélye. Jelen soraimmal a magyarországi protest. egyház körében tapasztalható tevékenység és haladás szellemének egy ujabb diadaláról óhajtom e lap t. olvasóit értesíteni ; — remény Ivén, hogy a t. szerkesztőség szives leend soraimnak helyt adni. *) A nagy-honti esperesség egyik félreeső kis helyéből írom e sorokat, hol f. é. octóber 10-én egy kedves s maradandó emlékű ünnepélyt tartottunk, ekkor szentelvén fel a keszihóci kis leány-egyháznak a vallásos buzgóság által nyújtott áldozatokból felépített kis templomát. Áldozatokból mondom, mert a mai kedvezőtlen pénzviszonyok között még népesebb gyülekezeteknél is nehezen megy egy-egy nagyobb költséggel járó egy*) Szives készséggel nyitjuk meg lapunkat, minden oly tudósitás előtt, mely a vallási s egyházi élet élénkségéről, istenországának terjedéséről tesz tanúságot. Szerk. házi építkezés; e mi kis leány-egyházunkban pedig, mely az alsó-pribeli anyaegyházhoz van kapcsolva, s mely összesen csak 143 lelket számlál, csak ugy vált lehetővé egy a hivek számának megfelelő templom építése, ha a vallásos buzgóság s a protestáns egyházunk iránti érdekeltség át meg áthatotta a kebleket, s a kitartó tevékenységre, s jelentékeny áldozatok hozatalára erőt kölcsönzött. Legyen áldott emlékük azon lelkes, buzgó férfiaknak, kik, hogy az Urnák egy uj hajlékot épitethessenek, oly sokat fáradtak, oly sokat áldoztak. Tiszteletteljes kegyelettel kell itt felemlítenem Stúr Károly alsó-pribeli leik. ur nevét, ki ezen templomépítés eszméjét először megpendítette, és a ki ennek valósításában ritka lelkipásztori tevékenységet fejtett ki; továbbá Dacsó Pál keszihóci földbirtokos urét, ki ezen templom felépitésénél, és különösen ennek berendezésénél oly áldozatokat hozott, minőket az önzéssel és anyagisággal vádolt korunkban ritkán tapasztalhatunk. Ily férfiak buzgólkodása s vezérlete mellett nem csoda, ha a keszihóci hitbuzgó hivek aránylag rövid idő alat felépíthették templomukat. Orgona, mely a vallásos érzelmet oly igen emeli, hiányzik ugyan még a templomból, valamint harangjaink sincsenek még, de isten, ki ennyire segített, majd reá segitend idővel ezekre is. Csakhogy ennyire is mehettünk. Öröm- és hálaérzettel eltelve ültük meg e szerény, de reánk nézve magasztos templomszentelési ünnepélyt. A mondott nap reggelén már jókor nagy néptömeg sereglett össze lelki örömmel, s komoly vallásos érzelemmel eltelten tek. Dacsó Pál ur udvarára, honnan 10 óra felé, midőn a szomszéd csábi róm. kath. egyház harangjai, — melyeket az illető plébános Gonda Pál ur szives készséggel bocsátott rendelkezés alá — megkondultak, megható ének zengedezése mellett, megindult a menet a templom felé. Ide érve nt. Lőrincsék János esall-apovai leik. és n. honti esperes ur sláv nyelven a 118. zsoltár eme szavaival kezdé meg az egyházi szertartást: „Nyissátok meg nekem az igazságnak kapuit; hogy azokon bémenvén, dicsérjem az Urat", a mire minekutána Orosházy Péter, szuhányi kántor-tanitó ur eme szavakkal felelt volna: „Ez az Urnák kapuja, melyen az igazak mennek be", a templom ajtaja megnyílt, és a hivek tömegestől tódultak be, helyeiket elfoglalandók. A templomban említett esperes ur magyar nyelven az oltár előtt, Zathurecky Sámuel dacsdami lelkész ur pedig szláv nyelven a szószéken tartott beszédet. Amaz ritkán hallható beszédében kiemelte az ünnepély jelentőségét, emez pedig tüzes előadásában — azon feladatról szólt, melyet a felszentelendő helyen a híveknek teljesiteniök kell. Következett azután az Úrvacsora kiszolgáltatása, melyet Kolbenhayer Sámuel kis-csalomjai lelkész ur magyarul végzett. Az ezen actusra vonatkozó beszéd, és kivált ennek előimája valóban megérdemelte a közfigyelmet. Az egész ünnepélyt egy, az alólirt által végzett esketés zárta be.