Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-03 / 40. szám

•1283 1284 nek sokfele szeszélyeit, ezek között a licentiák között a költészek és a nők legügyesebb mesterek, olyanokra is megtanítják az embert, milyenek különben eszeágában se fordultak volna meg. A régi hexameterekből, és Zaffikumokból kipállott olasz, spanyol ujabb latin nyelv ágak, ; puhulva vették fel a keleti, az arab bő nadrágot és kényelmesen nyujtódak a sonettek, és minden csacska lanzónék kerevetjén ... A hányszor ujdonat uj költészeinktől egy ilyen darab érkezik hozzám és elbugja magát a szépirodalmi lapok szárnyain, mindannyiszor el lehetek készülve rá, hogy szemem láttára, fülem hallatára véghez megy a gyomrozás, az erőszaktétel a sorokban, melyekre a szép gondolatok kifeszitvék. Csoda, hogy valamelyik egy szótagu sorokat nem metélt. Már két szótagut csinált kínjában Petőfi is, ezeket neveztem én egykor, mikor még kedvem volt, szecskasornak; hanem megnőnek aztán ezek a tagok, mint a sok hímesek porondszálai tízig, húszig, harmincig. „Mig rongygyá téphetem e képet, melylyel keblem van teli" ez, egy huszonegy himes, ikorandria versvirág, azok a rövidek és rövidebbek rohamosan érkeznek, fojtogatnak, mint a gyermekek szamárhurutja. Hát még mikor az ember belemenni, belegázolni lesz kénytelen a fáradalom, a diluviuui utáni költészet iszapjába, mely az Isten, és lelkesü'és nélküli eláradásokból ült a fenékre ! Ha az ember olvassa azokat az idegkóros, idétlen rimeléseket, melyek epileptikus nyavalyatörős Ősapjukra, az ember tragédiájára ütöttek mind, melyekben az öreg Gyöngyösi szerint a magyar költészet pegazusa, tajtékos zabláját rágdogálja: készül megszökni a házból. r Epen ma olvastam a Fővárosi Lapok 212. számában egy darabot, Hamlet felett cim alatt. Szeretném megkérni Börzölit, hogy írjon ő is egyet, képzelvén maga előtt Hamletet kiterítve, írjon felette egy búcsúztatót. E kép előtt döbbenve álljatok! Jól van, jól! — csakhogy mikor a fiatal költész torzszülöttjeinek világrahozásában vajúdik, ne fordítsa, ne függessze rám dülledő szemeit! Hova is hagytam Börzölit ? Van ám Börzölinek verselésében is elég ilyen özönvíz utáni iszap, hanem van elég szép lomb is, melyre a vallásos költészet galambja örömest leszáll ilyen, ebben a darabjában: Ha ketten leszünk egy deszkaszálon, Mely két lénynek terhét nem birja, Megragad . . liogy velem alászálljon, Hogy kettőnknek legyen egy sirja. Van több is. 7. Világtalan nő ravatalánál. A világtalannak nincs világa, nincs világa a sötétben, nincs világa a Világon. Virágja sincs szegénynek, mert az a penészvirág, mely sötét börtönfalait ellepi, nem mosolyog rá soha, s ha őket szelleme megtapogatja, visszafagynak érzelmei hidegen, mint a dérvirágok. Itt a szemek, ezek a befagyott ablakok a szív melegebb érzelmeihez érnek, csöppekké olvadnak, mint az ablak jégtáblájának könnyei. Es ezek nem virágok. Oh ! de e szent csöppek . . a reményhez távol . . Mind hiába esnek, lelke világából. Szemére hull haja . . árva kebeléből, Egy nehéz sóhaj száll, Mely azt lebbenti föl. De sűrű fátyolát Nem tépheti szélylyel ! Majd anyjához fordul . . anyám ! téged látlak, Te, nem vagy a porból, Te, égi sugár vagy. . . Te vagy itt testvérem ? . oh áldott szép alak Jöjj hozzám közelebb, hadd simogassalak ! Ezeket a sorokat kiírtam a búcsúztatóból egyrészt azért, mert megérdemlik, hogy mutatványul szolgáljanak, másrészt azért, hogy az írónak mutassak egy jelenetet egy család életéből, hol egy világtalan leány él évek óta, kinek van egy anyja, van egy kisebb leánytestvére is. Egyfelől az anya, etetve világtalan leányát, másfelől a kisebb testvér, itatva világtalan nénjét. Azt állitnám, sőt ráfognám, hogy megleste ezt a családot valamikor, és azt irta le, a mit látott. Vagy ha meglátta, megleste volna az apát is, ki egy sötét szegletbe vonta magát, s onnan nézé ezt a családi jelenetet, ha hallotta volna a világtalan leány mélabús dalát : Édes lesz ott megpihenni, Odalent majd nem fáj semmi. Látta, leirta volna a könyeket, melyek e dalt kisérték, mint a vihart kisérni szokta a hulló zápor : akkor azt állitnám, hogy plágiumot követett el, és akkor megbírálni nem merném. Van még a harmadik füzetben, 8. 9. szám alatt két búcsúztató, azután sok személyes halott beszéltetés, ezeket én most birálatlan hagyom. A negyedik füzetet ismertetni fogom, ha lesz kiadó . . Van sírbeszéd. Szép. Temetőben, az utolsó darab a harmadik füzet végén. Ezt a darabot ne hagyjátok olvasatlan. Egy szegény néptanító kesereg fia fejfájánál a temetőárkon belől, ha az árkon keresztül kellene is hozzá bejutni, ne sajnáljátok a fáradságot, verjétek le a port magatokról, halljátok csak mit mond. Lehet-e ennél mélyebb elkeseredés ? En mondom . . ha mások, nem mondják annyian : Hála! hála ! hála 1 . . . Nincs tanitó fiam. Megyek, megyek én is elhalt tanító fiam kora sírjához, hogy elsirassam: hála, hála, hála! . nincs tanitó fiam. DOBOS.