Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-03 / 40. szám

felé. Csak hadd szálljanak Ők a ragyogó buborékok, mig a földilény nyomása őket el nem rúgja. 3. Öngyilkos i fj u r a. Mit öltél meg ifjú ? Tízszer ujul meg ez a kérdés az öngyilkos ifjú dult vonásai felett. Tízszer zúzott, tízszer ölt egymásután mig magára került a sor, apa, anya, mennyasszony, szív, remény, jövő mind rakása ölve. Szegény ifjú elvesztette szemefényét, a kik megcsalták, a kik élete világát elvették, a kik belőle csúfot űztek, azok felett rázza az élet házának oszlopait, mint Sámson velők együtt temetkezik a romok alá! Szerző, mintha maga se látna, találomra vezeti betegjét minden lélektani fokozódás nélkül, viszi, mintha tudná, hogy mindent, a mit megfog, azt megöli, összezúzza, csak ott áll meg vele, hol az anyához jut, itt van ideje a kérdést tenni mért tevéd ezt iíju? Megölted a tavaszt, megölted az élet reményét, az élet örömét, megölted a jövőt, a föld szerencséjét, megölted szivedet, mennyasszonyodat, megölted apád nyugalmát, anyád boldogságát. Mért tevéd ezt ifjú ? valld ki édes anyádnak ! az iíju nem vall, de mégis minden vallomásnál többet mond rejtélyes felelete: A hol el van rejtve, az égiek titka Ajtója annak itt, soha se lesz nyitva. Egy iszonyatos árlejtés az élet ingóságai, kincsei fölött, a halál mindegyikért legkevesebbet igér, mégis ő nyeri el mind. Ettől a darabtól nem lehet megtagadni a tragikai meglepő szépséget, az elcsuklott rithmika, nem von le a szépségből ugy szólván semmit, sőt némileg jólesik rajtuk nyavalyogni a képzelődésnek. A vigasztalhatlan anyát, még szomoritóbb helyekre vezeti, mutat neki egy másik anyát, ki fia véres hulláját a vérmezőn keresi a halottak között, egy másikat, ki ruháját tépi, mikor vizbe halt gyermekét a hullám felveti, egy' harmadikat, ki fia sirján, fiától kenyeret kér. Egy menedék van csak...azUr keresztje 4. Hirtelen kimúlt fiatal asszony, menyecske koporsójánál. A lantnak ilyen hangja nem ilyen, s ehhez hasonló helyeken szokott zengeni, a falui népköltészetnek még a funebráliáknál is megvan a maga sajátsága, megvan saját illatja mint a pogácsa almának, melytől a szoba emberének megfájul a feje, az a feje, mely a pézsmabűzt fel se veszi. És ha aztán ilyen fejjel felveszi valaki ezeket a verseket, és olvassa, csakhamar leteszi az asztalra, s unatkozva mondja, hogy : Minek ez az ének . . . Paraszt menyecskének mintha az a menyecske nem lett volna szép soha, és nem lett volna saját költészete, mely neki szintannyit fillentet, mint bármelyik sálon hölgyének, és szintúgy leszéditette, mint leszéditette bármelyiket a regénytár carbonjával, széngőzzévei. Fiatal nő, föld rózsája ! Az első sornál mindjárt megakad az ember, és nem tudja, valyon hallgassa-e tovább azt a szegény embert, ki a fiatalnő életében meglehet, nem mervén annak szépeket mondani, a koporsónál, a hulla fölött csapja a levelet, tudva, hogy itt hallgatni kell, bár mit mondjanak rólunk, el nem utasitnak. De meg is mond ám mindent a mi szépet egy hulla felett mondani lehet. Ugy hajlong lába szegénynek, mint azok a fanyelű trocheuszok, melyeknek döczögő bölcsőjében gondolatait ringatja. Nyomában van mindenütt, mint a Satyr mikor nympháját keresi, utána van a mezőn, réten, kérdezi a virágoktól, nem látták-e ? Es se kertjének virága, Hol van fényes szemsugára ? Szépségteknek itt lebeg e Lelke . . élte . . lehellete ? Mi gyöngéden szép ! Nem szebb, nem halottibb nála a liliom virágcsövébe fuladó méh sirás. Nézi, lesi lábainak nyomát a porban, és mikor megtalálta, fönn tartja fejét magasan, és tovább sir, az a lábnyom ! akárhol van csak könye van itt a porban. Azután felkutatja a lakhely mindegyik sarkalatát, nyugvóhelyét, lágy párnáját. Itt vannak a meghűlt párnák, Meleg helyét várnák, várnák . . . Soha, soha . . . Mi mindnyájan csak igy tettünk és teszünk valahányszor temetés után a puszta ház ajtóján benyitunk, eljárunk, felkeresünk minden helyet, hol kedves halót tunk járt, élt vagy szenvedett. Tudjuk, hogy nincs, mégiscsak keressük. 5. Vőlegény temetésekor. Olvassa bárki ezt a tetemes búcsúztatót, minden szépségei mellett se lesz vele elégedett, érzi az ember, hogy valahol baj, hiba van; de hol ? mindenütt és sehol. Egy betegemtől kérdeztem egy időben : Hol fáj ? . . Sehol, volt rá a felelet . . . De hát mi baja ? Semmi, csak hogy mindenem fáj. . . Itt is hasonló baj van. Lehet már maga, a nem szerencsésen választott versalak, melynek mindegyik második sor vége el van harapdálva, ások helyen ferde metszések, melyek törésnek és beillenek, sokat ártanak, másként sok gonddal készült, sok helyen vastagon hímzett műnek. -- Igen, Hnrjaidon ha égi lesz a hang, A gyászdal nemtője megcsókoland, Vagy ha tisztán égi nem lenne ÍP a hang ; ne hajts el! akad úgyis, a ki megcsókoland, csak egy virággal tűzz többet kalapod mellé, rá oltárt csináltál belőle, hasonlót ahhoz, mit hajdan Szelle Sámueltől, az öreg poéta csizmadiától hallottam : Az angyalikar imája, Isten kalapjájának tündöklő karimája. 6. Egy szeretettlen nő koporsójánál, vagyis egy szerető, nem szeretett szegény nő panasza. Nem tudom, hol vették a tizenkét, legfelebb tizenhat lábas költészek ezt a tizenkilenc lábu bogarat, mely ebben a búcsúztatóban, a másként szép érzelmek alatt szaladgál és terhével meg-megakad a szív felé vezető titkos utakon. Én részemről nem bánom, sőt tűröm a lieentiá-62