Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-08-01 / 31. szám

jogoknak felhalmozott várai szétmállanak a mindinkább tértfoglaló nép-igazságszolgáltatás előtt. Tekintsenek az orvosi pályára. Az annyira célszerűleg űzött allopathiának, a dilettánsok által gyakorolt homöopathia izen hadat, ezt követi a természetigyógytudomány, népgyógytudomány és az általános egészségtan. A jogászszal ós orvossal a theologusnak is le kellett szállni előbbi magaslatáról, és most egy színvonalon áll a nép egyszerű gyermekével. Ezen demokratikussá vált világban, az isten országának ós a mi saját lelki munkálkodásunknak tért foglalni: ez az, a miért jelenben harcolunk. Ez semmi külső eszközök és eszközöcskék által nem fog sikerülni, hanem csupán az által, ha akár mint rend, akár mint egyesek a nép bizalmát szerezzük meg magunknak. Fogy mint rend nem birjuk ezen bizalmat, áltaUban ismeretes. Az uralkodó hatalommal, osztályokkal ós hatalom-birtokosokkal nagyon soká ülénk együtt! Ezen bizalom kivívása nehéz munka! Mi, kik ilt együtt vagyunk, mindnyájan meghalunk a pusztában, és csak gyermekeink fogják ama napot látni, midőn a lelkének iránti sötét gyanúnak a szíves bizalom fog helyet engedni. De az egyesn é 1 sincs ez máskép. Az egyesnek is keresnie kell községe bizalmát, mint a szerelmesnek menyaszszonya sz retetót. Nem bírja ezen bizalmat feltétlenül Gyakran évek múlnak el, mig gyülekezetének igazi papjává, vagyis a legfontosabb ügyekben bizalmi férfiává lett. Ezen bizalom nélkül legtevékenyebb munkássága is sikertelen, mig annak birtokában sokszor egy szóval annyit ér el, mint mások egész predikatióval. Az utasitás egy másik pontja ez: a lelkészet felett megváltozott nézeteknek is nagy befolyásuk van alelkészállására a jelenkorban. Csodálkoztam — mondja szóló, — hogy az előttem értekező e pontra nézve azt mondja, hogy ő nem talál semmit, a mi itt megváltozott volna. Ennek egyáltalában ellent kell mondanom. Minden, nem egészen elszigetelt gyülekezetben, a lelkésznek, gyülekezete tagjai irányában lelki gondozása teljes átalakulásban van. Már nem vagyunk pásztorok azon értelemben, hogy azok, kik gondozásunkra bizvák, bárányok vagy juhok volnának ; hova tovább, annál több egyénekre akadunk, kik saját hitök vagy hitetlenségöknek élnek és igen érzékenyek minden, szivök világába való beavatkozásnál. Szerencse-e vagy szerencsétlenség ránk nézve? Minden bizonynyal szerencse! Minden itt mutatkozó nehézség aranyat ér! Mi szónokok vagyunk; többé-kevésbé jó szónokok; mint szónokok űzzük is a lelki gondozást, mint szónokok, kik önmagokat igen szeretik, de másokat kevésbé szeretnek. Minden huszonhárom éves káplán, hetven éves emberek lelki üdve fölé látja magát helyezve. „Er rednert, um nicht zu sagen, schneidert dran herum" — ép úgy, mintha nem ólt volna egy Shakespeare, és Hamletjében soha sem irt volna az oly csodás finom, és ép azért oly könnyen elhangolható eszköz, az emberi érzelemről. A mi hivatalunk nem a beszéd hivatala, hanem szolgálat az isten igéjében. Ezen egy gondolatban roppant sok fel nem használt eszköz rejlik. Minden beszéd hallgatással kezdődik. A ki nem oly szerény, egy pár évig nézni a világot, látszólag tétlenül, de belsőleg tud- ós tapasztalatvágyódással, benső örömmel tanulmányozván minden emberi lelket, és az emberi sors figyelemreméltó szövevényes utait: abból soha sem lesz igazi lelki pásztor. Stolz Albán példákat gyűjt a külső isten-itéletekről, minden országból. Nekünk erre nincs szükségünk, sokkal gazdagabb kincstár az isten büntető ós jutalmazó igazságának öntapasztalatunk által szerzett példái. És csak azután kezdjünk az emberekkel beszélni. De ne szónoklatokban ! Valamit előadni, élé >ken festeni, jól előadni tudni, ez nagy hatalom ! Miért hiányzik ez nálunk, különösen német lelkészeknél ? Továbbá mondja szóló: Sohase szaporítsunk szót, soha többet, mint egy ütést a szeg fejére, soha, a hol egy szóval sujthatunk, ennek hatását a szavak záporával el ne mossuk. És még egyet uraim ! Predikatióik mostani gyülekezeteikben tán már meghaladják az ezeret; azok bizonyára megtették hatásukat, de mind feledékenységbe mennek ; ha azonban híveik egykoron azt mondják : „Uese alte Pfarrer het albe gseit" (svejci dialectus e helyett: Un ser altér Pfarrer hat aber gesagt) : akkor használt valamit tanításuk és tovább fog működni híveik lelkében. Minő befolyással lesznek ezen körülmények mindene ke lőtt a lelkész képzésére jövendő állásában? kérdi továbbá az utasitás. Szóló egyetért előtte órtekezovel abban, hogy alaposabb természettani, paedagogicai ós zenei előkészítést sürget. Elébb-utóbb megoldandó leszen azon kérdés is: vajon nem volna-e célszerűbb a holt nyelvek tanulását az újakéval cserólni fel ? Különben ezen kérdés megoldása nem egyedül a theo-