Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-07-25 / 30. szám

En az életből mondom, hogy 300 közül, alig olvas még korunkban 100 ember, és a népkönyvtárak mellett már egy kicsiny egyházban is 200 ember nem olvas, nem műveli, nem tökélyesbiti magát olvasás által. En a népirodalom ezen terjesztése által a nevezett 200 embernek vagy családnak is azon csekély 3 krért hasznos és jó irányú olvasmányt adok minden hónapban a kezébe. És én tapasztalásból mondhatom, hogy a mely család itt olvasás végett soha könyvet nem vitt vagy iskolás gyermeke által nem vitetett magának a fenálló könyvtárból : az a népirodalom néhány krajcáron megvett darabjait, midőn templomi kihirdetés után elküldöm házához az egyházfi által, azt megveszi, nagy érdekkel el is olvasgatja és mondhatom, hogy nem kevésre kedvező erkölcsi hatást is gyakorol. Tudnék rá példát idézni, hogy egy nem épen kifogástalan erkölcsű embertől több ízben kérdezgették tréfából, hogy olvasta-e már a népirodalomból azt a történetet, hogy a kutyából soha sem lesz szalonna . . . ? És az emberre, e puszta kérdés és találó célzás oly érzékeny hatást gyakorolt, hogy ösztönözve érzette magát az aradi népirodalom *) ezen darabját otthon elolvasni, és hogy tovább is nevetség és céltáblául ne legyen kitéve mások előtt, gonosz és vad indulatát s tetteit szembetünőleg mérsékelte. Es midőn ezen apró krajcáros röpiveknek több ily feltűnő hasznait észlelhetjük a nép erkölcsi és értelmi fejlődésére nézve: én erősen hiszem, hogy a papság lelkesült erélylyel fölkarolná a szóban lévő népirodaim terjesztését, s igy biztosítva lenne művei eladásáról minden magyar író, de kiválólag ama legtermékenyebb és legnépszerűbb írónk B o r o s s Mihály: erősen hiszem mondom, hogy újra felvenné ő is pihenő tollát, kinek eddig megjelent sok szép és jellemnemesitő műveit még most is legnagyobb érdekkel s mindig fokozott kedvvel olvas, gatja az ifjú nemzedék; mert Boross Mihály az ő egyszerű, de izlésteljes, érthető nyelvén szól a néphez ; a mindennapi élet rajzait leghívebb népszerűséggel adja és minden szavánál, minden eszme leírásánál az ébredő nép lelkébe mártogatja avatott tollát. De előbbre tekintve, midőn kimondtuk itt, hogy a népkönyvtárak, szintúgy mint a krajczáros röpivek terjesztése magukban csak féleredményüek, s a népmüvelődés igen fontos kérdése megoldását csak kevésbé segíthetik elő akkor, midőn a köznépnek még legalább két harmada nem olvas és magától önként nem viszen olvasni valót a könyvtárból : kérdem, ilyen esetben szabad-e lerázni vállainkról a kötelesség terhét, s megijedve a szellemi munkától, visszariadni könnyelműen a népirodalomnak a lelkészek általi biztos terjesztésétől. *) A Prot. egyházi lap eleinte rendesen megemlítette ezen népirodalom egyes megjelent füzeteit s mostanában már soha sem látjuk azt közölni. Tán ezen irodalmi vállalat is haldoklik a részvét hiánya miatt? S. S. Hiszen én magam is szeretném, ha helyettem más, például a tanitó kezelné és osztogatn á ki időnként a nép nek a hasznos könyveket a könyvtárból, s adogatná el hónaponként a népirodalom igen hasznos és olcsó termékeit : de midőn a tanítónak naponként 5, 6 osztályt kell vezetni és tanítani s e mellett mindennap kétszer templomba menni s még temetni is járni: ugyan jut-e ráideje, hogy ezt lelkesült készséggel és buzgalommal megtegye ? és megbízhatnánk-e benne, ily sok ágú teendői között, hogy a népnevelés és művelődés ez útoni föladatának lelkiismeretesen meg fog felelni? Szerintem a pap a néptanító; ama pedig csak gyermek- vagy iskolatanitő. S így ha azt akarjuk, hogy közlő szavai szerint a nép itt is áldólag tekintsen papjára : mondhatlanul többet kell neki e téren is tenni és munkálni: mint hogy a pap csak megteremtője és főfelügyelője legyen a népkönyvtáraknak. En megvallom, azon is tul estem már, hogy a tanitó kezelje a könyvtárt, és nem értem vele célt, sőt a könyvek egymás után sikkadtak el, a nem lelkesedett hideg közöny miatt. És ha közlő ur e kis fáradság elvállalásától is oly szépen s oly bűvös szavakban tud mentegetődzni, hát akkor Nagy Sándor barátunk azon indítványára mit fog mondani, hogy a népiskolákban, hol csak egy tanitó működik : a fiuk 3, 4, 5, és 6-ik osztályait tanítsa a lelkész : hol pedig 2 tanitó van, ott viszont a íiuk 5. és 6-dik osztályát vezesse ugyancsak a lelkész s mindkét esetben a parókhián tanterem építendő. Mindenesetre, a kor lelke, az idő szelleme már régen követeli, hogy a vallásosság e hanyatló korában, ha többet nem, legalább a vallást tanítsa a lelkész az iskolákban. De midőn a kor ezen kivánatának kifejezést adunk, meg kell itt jegyeznünk, hogy a vallást, mint életet, nem oly száraz dolgok betanítása által kell a serdülő nemzedék szivébe csepegtetni, mint azt a kis és nagy kátéval eddig vétkesen elkövették a népiskolákban. Egyszer már csak kezdjük el a vallástanitást is reformálni ; adjunk valahára az iíju nemzedék kezébe a száraz, ész és érzelem elfojtó káté helyett jó, vallásos és erkölcsi irányú tankönyveket, melyek élénk elbeszélés és megható történetek alakjában meggyőznék a növendéket a vallás igazságairól és gyönge, fogékony keblét vallásos érzelmekkel betöltenék. Ilyen célszerű s alkalmas vallástani kézikönyvek már vannak is irodalmunkban, ilyen az 5-ik és 6-ik osztály számára a : „Vallásos eszmék története" Szász Domokostól; továbbá „Vallás és erkölcstan" Bánhegyitől az 1-ső és 2-ik osztály számára; melyhez külön „Vezérkönyv" is járul a vallástanitó részére. Ezenkívül megjelent Zsoldos Ignáctól a „Népszerű erkölcstan", melyből Bécsben 20,000 példány kelt el. De ki vigye be a káté helyett e célszerű és alkalmas tankönyveket a népiskolákba ? Ha nem volnánk ily sokfelé eldarabolva, hanem egyesülve állanánk egy „convent"-ben, ez bizonyosan nem